Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika
és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét
éves volt.
Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya,
mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros
pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az
özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a
szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:
– Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig
zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!
A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az
atyjok egyre mondogatta:
– Ne kívánjatok rosszat, mostoha anyátok lesz!
De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a
szomszédasszonyt.
Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya
kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem
volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.
Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika
pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta,
hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor már egészen árvák
voltak. Azt mondja a mostohájok:
Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha
fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!
Meglöki Józsika Mariskát, hogy ébredjen fel:
– Hallod, mit beszél mostohaanyánk? Holnap, ha fésül, megöl bennünket!
Sírt Mariska, hogy mit tegyenek? Elszöktek.
Mentek, mendegéltek, egy kutacskához értek; azt mondja Józsika:
– Én nagyon szomjas vagyok, iszom ebből a vizecskéből!
– Ne igyál, – mondja Mariska – mert mindjárt aranybárányka leszel!
Nem ivott, mentek tovább. Ismét kutacskához értek.
– Ah, Mariska, én nagyon szomjas vagyok!
– Ne igyál, mert aranybárányka leszel!
Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt,
hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.
Sírt Mariska, ő is bemártotta szép haját, hogy aranyra változzon.
Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy
bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott
kinyugodtak.
Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni
egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta,
mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép
aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment
oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő
öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba
értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen
felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén
gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király
az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy
számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete
után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy
kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál
és mindig mellette volt.
A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg
gazdasszonya a királynénak:
– Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép
aranyhaját!
A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel
a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:
– Nézze, szép királyné, minő szép aranyhalacska!
A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De
amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi
kácsákkal.
A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a
Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott
hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.
A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé
és elment a Dunára s így kiáltott:
– Kacskák, kacskák, kacskák, melyik a kis gyermek anyja?
Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált,
megszoptatta gyermekét és megcsókolá.
Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a
várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána,
hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a
királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.
Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából
asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis
gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és
oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.
Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az
asztalnál ültek, kérdezte a király:
– Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a
vízbe taszít?
A Vénbanya felkel és azt mondja:
– Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a
bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.
– Amit magadnak ítéltél, az fog történni!
És úgy is történt, ők pedig Mariskával boldogul éltek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hont v. megye.)