Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este
kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába
ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a
hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.
– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és
becsületes ruházatot?
Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly
szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét
szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:
– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép
halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.
– Ki vagy te?
Kérdi a meglepett dallos.
– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor
hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt
annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy
oly szomorú?!
– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára
koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem
ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat
eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam
felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok
pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!
– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj
néhány percet!
Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már
a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:
– Ereszd a hálót!
Ezzel megcsapta a vizet az aranyvesszőcskével.
– Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb
halakkal. Megörült Jávor:
– Miként háláljam ezt meg néked, szép Tündér?
– Dalolj egy szomorú dalt, kérlek! – esdekelt Iduna.
Jávor elkezdett dalolni, Iduna pedig halászott, így mulattak ők egy
ideig.
– Most megyek, – szólt Iduna – királyném bizonyosan felébredt!
Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a
kettő. Igy mulattak ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték
voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a
leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett,
milyent még a felső világ nem szült soha.
Egyszer nagy örömmel jött Iduna:
– Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje
meg nekem a felső világon lakni.
– Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban
lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel
nem eresztlek!
– Én azt mondám, hogy nálad boldog leszek.
– Eredj, föld leánya! – mond a királyném.
Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok,
elnevezték Tündének.
Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és
drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta,
hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.
Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz
fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem
ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte
be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte.
– Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a
halászat, kétségbeesem!
Kivetette hálóját, de hasztalan, ismét semmi, ismét semmi!
Jávor beugrott a vízbe, Iduna ijedtében utána rohant:
– Hozzád megyek, királyném! – mondá és a Duna habjai elnyelték.
Sírt Tünde, anyját kiáltozva járkált, édesanyját kereste.
Látván ezt a szomszédasszony, gondolá magában: magamhoz veszem.
– Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott
neki kenyeret.
Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a
rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok
tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol
gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.
– Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha
mostohám meglát, megharagszik!
Hátratekint Tünde és háta megett szép fiúcska áll.
– Hogy hívnak? – kérdi a fiucska.
– Tünde, – mond a gyermek – eltévedtem.
– Ne, Tünde! – mond a fiú virágot adva – engem Hubának hívnak.
– Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te
semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!
Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a
fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:
– Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s
lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.
Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta
Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba
tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem
hagyják magukat kínozni.
– De mit fogunk csinálni? – monda Tünde – mikor semmink sincs!
– Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki
ott, a hegy megett lakik!
Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok
ment.
A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek
magoknak egy kis pénzt?
– Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok,
eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele,
arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele,
arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet,
mert arannyá változtok.
Örömmel hallgatta ezt a mostoha, örömében az utolját meg sem hallgatta.
– Ohó! – gondolá magában s nagy örömmel haza lovagolt.
Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy
hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.
Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott
segítségért, de hasztalanul.
Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor
a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt
már ki.
Most előjött a vízből Iduna és Jávor:
– Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához
fordulva mondák:
– Vessz el, te gonosz asszony, ki gyermekünket így kínoztad!
És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is
eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott
tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt
könnye Tündének.
A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul
éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz.)