Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak
egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat
Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.
Hát biz’ az ő édesanyjok, a királyné nem a legjobb anya volt, nem
szerette a fijait, a király halála után mindjárt kikergette a szobáiból
és a szakács gondviselésére bízta őket, így a fiúk nagyobbrészt a
konyhán sürgölődtek s gyakran belekotnyeleskedtek az anyjoknak készített
drága ételekbe. A szakács, aki különben becsületes ember volt, nem
állhatta ezt tovább, kapta, eljáratta saját pénzén a gyermekeket az
iskolába, mintha az övéi lettek volna.
A gyermekek növekedtek, anyjok pedig napról-napra traktálódzott s amint
az év betelt, letette a gyászt s másik királyhoz készült férjhez menni s
már tartották is előre a nagy czéczót.
Egyszer a lakodalom előtt való nap éjszakáján azt álmodta a királyné,
hogyha a fiai madarának a szívét meg a máját megeszi, nagyon szerencsés
lesz, mert a májától minden éjszaka egy kendő arany és ezüst terem a
feje alatt, a szívétől pedig bizonyosan király lesz, aki megeszi. Kapta
másnap reggel mindjárt megparancsolta, hogy neki a királyfiuk
sárgarigójának mindenét szépen megsütve adják az asztalra másnap délre;
különösen a máját és a szívét el ne felejtsék, mert különben leütteti a
szakács fejét.
Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó
meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a
királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát,
megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk
megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott
szaglálódva járkáltak ide s tova.
Amint egyszer a szakács lehajol tűzrevalóért, Miklós odaugrik s kikapja
a madár máját és szívét, egyenesen befalja s azzal térült-fordult
mindegyik egyet s iszkiricz! ki a konyhából!
A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja,
hogy nincs sem szíve, sem mája.
– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette
valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a
bajon!
Kiment a szakács az udvarra, megfogott egy kis jérczét, kivette a szívét
és a máját, odatette a rigó mellé. Ebédkor felvitte az asszony elé, ki
nagyon megörült neki s megette mindjárt a máját és szívét, azután várta,
hogy éjszaka terem-e a feje alatt kendő ezüst és arany; de biz’ ott csak
nem termett, amin szerfelett megharagudott, magához rendelte a szakácsot
s rátámadt, hogy őt hogy’ merte megcsalni? Mert nem azt a szívet meg
májat adta a rigó húsa mellé, amelyiket kellett volna.
A szakács nagyon megijedt, térden állva mondta a királynénak, hogy
alkalmasint a királyfiak közül ette meg valamelyik; mert más nem volt a
konyhában.
– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert
még épen van bennök.
A szegény szakács hazament, megmondta, hogy mit kell tenni az úrfiakkal.
A kukta megfogta a két úrfit, kivitte az erdőre, hogy majd megöli őket;
de amint hozzá akar fogni, elkezd András könyörögni s annyira
könyörgött, hogy megkegyelmezett nekik; azután leütött egy vadmalaczot,
kivette a szivét és máját, hazavitte, a királyné megette, de csak nem
termett az ő feje alatt sem arany, sem ezüst; ezért megfogatta a kuktát,
megölette és lovasokat küldött mindenfelé, hogy fogják meg a
királyfiakat, de hasztalanul, mert azok már kint voltak az ország
határából.
Amint mendegéltek, azt mondja egyszer András Miklósnak:
– Hallod-e édesbátyám, váljunk kétfelé, majd talán úgy jobban szolgál
kinek-kinek a szerencse S ezen a helyen jöjjünk össze tizenkét év után!
– Nem bánom, legyen meg! Isten áldjon meg!
– Áldjon meg téged is, bátyám!
Még egy darabig búcsúztak, azzal elmentek, egyik jobbra, másik balra.
Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene
feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város
fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta
Miklós, bement rajta.
Hát amint belépett, elkezdtek odabent kiabálni:
– Éljen a király!
Miklós nem tudta elgondolni, hogy mi ennek az oka; hanem azután
megmondták neki: hogy nem régen meghalt az öreg király, nem maradt neki
semmi rokona, nem tudtak megegyezni a királyságon, kapták, elhatározták,
hogy kinyitják a város kapuját s aki először bejön rajta, az lesz a
király s éppen Miklós jött be legelőször rajta, ő lett a király.
Az öccse sokáig vándorolt anélkül, hogy szerencséje akadt volna.
Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a
várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de
mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen
fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez
és csak se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy
beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett
biz’ őbelőlük; éltek boldogul.
Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen
lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra
tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.
András gondolta, oda el kell menni, mit meg is mondott a feleségének.
Hasztalan volt a felesége részéről minden rimánkodás, nekikészülődött.
Adott a felesége neki egy ostort, mellyel ha valaki körülkanyarította
magát s azt mondta:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok! – mindjárt ott volt.
Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki.
Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, Zsófinál! – s egyszerre a tenger
partján termett.
Nem messzire a parttól vár volt, mely lánczokon a csillagokról függött
és sebesen forgott, az oldalából beretva és más éles szerszám állott ki.
András ott állt egész délig, mikor a vár megállott, – mert minden délben
két óráig nem forgott a vár – ekkor keskeny híd emelkedett ki a vízből a
várig; kapta magát András, bement a várba.
Zsófinak András nagyon megtetszett, vele is élt egy hónapig, de ekkor
már arról gondolkozott Zsófi, hogy’ tegye el láb alól?
Volt Zsófinak olyan könyve, hogy belőle kilenczvenkilencz mérföldre el
tudta Andrást olvasni. András egy puszta szigeten találta magát
nyoszolyástól együtt reggelre.
András mindjárt tudta, hányadán van a dolog, hogy őt Zsófi elolvasta,
keresi az ostort, nincs a feje alatt, Zsófi kilopta, de a sapkát még sem
bírta kilopni, mert a kebelében volt az ing alatt. Nem tudta már András,
mit csináljon, menne, de nem lehet; egyszer egy hajó kötött ki a
szigeten, a török basa fija ment Zsófit megnézni, András bement a
hajóba, fejébe tette a sapkáját, nem látta senki.
Valahányszor a basa evett, ő mindig a háta megett állt, ő is evett a
basa táljából. A basa szakácsai nagyon csodálkoztak, hogy most mindenből
kétannyi kell, mint azelőtt.
Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni,
mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta
senki.
Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a
legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt
megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni.
Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában
beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő.
Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.
Nemsokára azután elértek Zsófia várához. András első volt beszaladni a
várba, megtalálta Zsófit, ki éppen czifrázta magát a nagy tükörben.
András letette a szőlőfürtöt, Zsófi pedig amint visszafordult s
meglátta, azonnal evett s rögtön egy, nagy malomkő esett a nyakába.
Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi
könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta;
odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta
Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor
megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.
András úgy is tett, a vár aranyalmává változott, mit a zsebébe tett,
kezébe vette az ostort:
– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, a feleségemnél!
Egyszerre otthon volt s talán még most is élnek együtt boldogul.
(Ipolyi A. gyüjteményében 570. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)