Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a
felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a
királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi
királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz
ezt neki feleségül venni.
A királynak volt egy fia és egy eladó leánya, az özvegy királynénak is
volt egy eladó leánya. A király, hogy mentül előbb megházasodhassék,
levelet küldött az özvegy királynéhoz megkérésképen. A királyné
beleegyezett a házasságba, csakhamar megtörtént a lakodalom.
Sok ideig boldogságban töltötték napjaikat, de a két leány, a királyé és
a királynéé haragban voltak egymással, mert a király leánya nagyon szép
volt, a királynéé csúnya. Nagyon sok herczeg, gróf, király járt a házhoz
és mind a király leányával kívánt beszélgetni, szerelmeteskedni, mivel a
király leánya nagyon szép volt.
A királyné leánya látta, hogy őt igen kevéssé becsülik, gyakran
panaszkodott az anyjának és úgy gondolkoztak mind a ketten, hogy legjobb
lesz, ha elvesztik a király leányát.
Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát,
hogy legjobb lesz, ha felállnak az asztaltól; a királyné leánya
elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának,
hogy haljon meg tőle.
Úgy is lett, elkészíttette az ételt, megmérgezte s megparancsolta a
szakácsoknak, hogy a világért se merjék megkóstolni.
A király fia már iskolábajáró volt, egyszersmind táltos, ki tudta
testvérének veszedelmét, az iskolából előbb hazajött, mint kellett
volna. Mikor hazament, bement az istállóba, hol az ő táltos paripája
volt. Amint beért az istállóba, megszólalt a ló:
– Kedves gazdám, tudod-e, mi újság?
– Jól tudom, kedves lovam.
– Nohát vigyázz, hogy meg ne öljék a nénédet!
A királyfi felment atyjához, megcsókolta kezét, a király ránézett fiára
s kérdezte tőle:
– Mi bajod, hogy ily korán hazajöttél, még érted sem mentek?
– Rosszul érzem magam, azért jöttem haza.
Innen a királyfi bement testvérnénjéhez, megcsókolta s mondta neki:
– Hallod-e, kedves néném, délben az ebédnél mindenféle ételből ehetsz és
mindenféle italból ihatsz, de mikor felállunk az asztaltól, mostohaanyád
a te kedves ételedet be fogja hozatni, abból ne egyél, mert ha eszel,
meg fogsz tőle halni!
A leány elneveté magát öccse beszédén, de mégis megkérdezé, hogy hogyan
tudja ő ezt?
– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, ha az meg nem fog dögleni,
te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!
Jött az ebéd ideje, mindnyájan leültek és ebédeltek, ebéd után a
királyné a leányhoz ment s mondta:
– Oh, szerelmes leányom! a te kedves ételedet elkészíttettem a számodra
és elfeledtem behozatni, hanem mindjárt behozatom.
Behozták az ételt, a királyné kínálta a leányt, de a leány megfogadta
öccse szavát, nem evett, miért a királyné méregbe jött s kiment a
szobából.
Ekkor a királykisasszony megétette a kis kutyáját az ételből, a kutya
tüstént megdöglött.
Ekkor a királyfi azt mondá a nénjének:
– Szedj össze magadnak annyi kincset, amennyivel holtig megéred és
bujdossál el a világba, mert itt elölnek, ha ezer lelked lesz is!
Este azután lementek a kincses pinczébe és annyi kincset szedett
magának, amennyit elbírt; összeszedte a maga ruháját is és testvére
kíséretében kiment a városból s a városon kívül nagy síránkozások között
megváltak egymástól.
A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem
tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is
és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is
kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét
Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy
lelket sem talált, mert az Óriások rabolni voltak. Bement a konyhába,
itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal
körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét
ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a
leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt,
ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor
beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja
be az Óriásokat.
Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve,
mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától
meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az
Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a
bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott
társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt,
hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz
gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak
vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és
gyémántból.
Másnap ismét kimentek az Óriások rabolni, ezalatt az öregkirály
kerestette már leányát; a királyfi mit sem akart testvéréről szólani, a
királyné pedig megijedt, összehívatta a Boszorkányokat, kiknek ő volt a
feje s kérdezősködött tőlök, hogy kitudódik-e gonoszsága? Egy azt
mondta, hogy ő tudja, hol van a leány, de oda nem lehet menni; a
királyné sok kincset igért neki, csak menjen oda és ölje meg. Mikor az
Óriások rabolni voltak, a vénasszony odament s nagyon kérte, hogy
eressze be, de a leány nem eresztette be, így vissza kellett neki menni
a királynéhoz jelenteni, hogy oda nem lehet bemenni. A királyné ismét
összehívatta a Boszorkányokat, hogy ki tudja módját keríteni, mint
lehetne a leányt megölni? A vénasszony azt mondta, ha oly gyűrűt ad
neki, amelyik megér egy országot, ő azt a gyűrűt megcsinálja olyannak,
hogyha azt a leány az ujjára teszi, mindjárt meghal.
A királyné megcsináltatta a gyűrűt, a vénasszony, mikor az Óriások
rabolni voltak, odavitte és az ablakon bedobta a gyűrűt. A leány
felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt.
Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva találják, hozzáfogtak
siratni. Azután tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az
erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba
ereszkedtek.
A királyfi jól tudta mindezt, mintha vadászni menne, elment arra a
helyre, hol a nénjét eltemették, vele ment a katonája is. Mikor a
helyhez közeledtek, nagy tüzet láttak, a világosság mellett meglátták a
tizenkét Óriást kardjokba dőlve és a koporsót, amelyben a leány volt; a
királyfi felrakatta a tizenkét Óriást és a koporsót s elvitte atyjához.
Hazaérkezvén, atyja kérdezé, miért jött ily hamar haza?
– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat
halva látni?
Beviteté a koporsót a tizenkét Óriással együtt, mire a király elájult.
– Szeretnéd-e őt még egyszer életben látni?
– Szeretném! – felelt a király – Erre a királyfi felült táltos lovára s
félóra mulva élesztő vizet hozott, megmosta a leányt s az Óriásokat
mindjárt feltámadtak.
– Lásd, atyám, ez a tizenkét vitéz felajánlotta életét leányodért, mivel
kívánod őket megjutalmazni?
A király leányát jutalmul az Óriások fejének adá, a többi pedig az
országából válaszhatott magának feleséget.
Az Óriások a lakodalom után odahagyták kastélyukat és kincseiket a
király udvarába szállították, hol most is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 7. sz. Tóth Lajos gyüjt. Debreczen.)