Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy
messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó
fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire
lakott.
Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem
kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott
is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy
leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját,
hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg
rimánkodni.
– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban
velem együtt el akarsz kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne
kívánd e lélekölő dolgot tudni!
A leány ezen megütközött s félt.
Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e
mesterségre.
Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka
vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a
vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász,
felkeresse-e a szerencsétlent?
Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva
sírni.
– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly
keservesen sír?
– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű
asszony.
– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is
elröpül!
– Vadászni jöttem, hallottam jajgatásodat, azért jöttem erre.
– Távozz e rém helyről!
– Nem megyek!
– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi
történik velem!
Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte
a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer
megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom
s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább
meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt
egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.
A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót
lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette
reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén
szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette,
azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az
üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük
embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.
Szürkületkor azután hozzáment a vadász.
– Bátor ember vagy, – mond a Vénszüle – áldjon meg az Isten, rajtam
segítettél. Hajdan e helyen major volt, a major gazdája eltartotta a
szegényeket, de én megrontottam a jószágait, ezért a szegénység
megátkozott s így kilenczvenkilenc évre lett szabva büntetésem; hanem
hogy végignézted kínzatásomat, a hátralevő tizenkilencz esztendő
szenvedésétől megszabadítottál; az Isten áldjon meg! Mondd el
mindenkinek, hogy senki se bántsa a másét.
(Ipolyi A. gyüjteményében 286. sz. gyüjt. Deák János, Kecskemét.)