Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az
Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány:
Kató néni.
A pap, kihez bejáratos volt, mindig mondta neki:
– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy
tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres
tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig
össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.
Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka
12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.
A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb
egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára
és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra
kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga
rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a
mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az
az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a
Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget
embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz
ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy
aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét.
A pap megijedt s e szavakat írta bele:
– Jaj Istenem!
A Boszorkányok elolvasták az Isten nevét, a papot jól megverték.
A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár
eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá
vált.
Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s
miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó
partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.
A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte
tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy
tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé
instruktornak.
A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az
asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte
őt, de egyik sem mert szólani.
Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott
megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége
pohara?!
– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot
elbeszélem, s úgy történt.
A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére
akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította,
hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett.
Kató nénit a király parancsából megégették.
Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább
tartott volna.
(Ipolyi A. gyüjteményében 10. sz. Katona Endre gyüjt.)