Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a
fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük
kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt,
hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami
szeretője.
Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány
ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.
Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy
szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja
kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar
közepére.
Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt
elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba
ment.
Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a
fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog
vele történni.
Éjjel tizenkét órakor zörgést hall az ablakon:
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghal az apád!
Következő nap már halva találta az apját.
Másnap éjjel ismét eljött az Ördög az ablakra zörgetni:
– Nyisd ki az ajtót!
A leány megint csak azt felelte:
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghal az anyád!
Következő nap az anyját találta halva.
Harmadnap ismét megjelent az Ördög:
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem nyitom én!
– Ha nem nyitod, meghalsz te!
Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s
megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem
az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra
vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával
megjelöljék.
Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt
ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről
odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani,
lemetszeni.
Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga
megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a
kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága.
Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.
Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát
szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő
tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis
elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem
tudta, hova.
Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal
bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra
gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni
az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt,
lefeküdtek.
Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka
tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor
az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s
el nem bocsájtotta.
Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték,
harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani.
Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá
változott.
Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen,
mert még a szoba küszöbén sem léphet keresztül, fél az Ördög
elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem
kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.
Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak
megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor
az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett
fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét
elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni
őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s
mégsem találhatta meg.
Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek
is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt
az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.
Azóta, ha meg nem haltak, most is boldogul élnek a herczeggel.
(Ipolyi A. gyüjteményében 149. sz.)