(Az előző sz. változata.)
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy
királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem
akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború,
a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy
leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a
király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.
Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt
körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki
egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván:
– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem
engedi ezt meg!
A kocsist is elküdte a király, de ez is azt mondta, amit az inas; ekkor
a király megharagudott, kiszállt és maga ment vízért. Odaért, elkezdte
merítgetni, de sehogy sem ment; ekkor letérdepelt és fejét a forrásba
hajtva, kezdett inni, de valami hirtelen megkapta az orrát s rémülten
kérdé a király:
– Ki vagy, mi vagy? Ereszd el az orromat! Mit kívánsz tőlem?
– Én – válaszolt a valami – addig nem eresztelek, míg azt el nem igéred,
ami felől nem tudsz, amivel odahaza várnak!
Gondolá a király, hogy talán néhány százezer forint és megigérte neki
azt, ami felől nem tud.
– Holnap ilyenkor eljövök érte.
E szavakkal elbocsájtá a király orrát, ez pedig hazafelé sietett.
A kapuk megnyíltak és íme! a királyné hét éves, gyönyörűséges leányával
jött a király elé.
– Oh, kedves, egyetlen, szép gyermekem! – kiált fel a király;
elszomorodott, elbeszélte a királynénak, mi történt vele.
Egyszer csak lódobogás hallik, egy nagy prüsszentésre minden ajtó és
kapu megnyílt, bejött egy tátos, a királyné a hátára tette a
juhászleánykát saját gyermeke helyett, a csikó pedig az orrát
megfintorította és elment vele.
Midőn a nagy rétre értek, a forráshoz, letette a csikócska, a leányka
leült, ő pedig a fejét az ölébe tette s kérdé tőle:
– Ha te igaz herczegasszony vagy, mondd meg te nekem, mit csinálnál te
ebből a szép rétből és erdőből?
– Ej, de szép ez a rét, de jó volna itt az én apámnak juhokat őrizni!
– Hát a te apád olyan herczeg, hogy juhokat őriz? Elmehetsz Isten
hírével, holnap elmegyek egy másik herczegasszonyért!
Szomorú szívvel várta a királypár a másnapot. Ekkor a kovácsleányt adták
neki; ekkor is nagyot fintorított az orrával és elnyargalt. A forráshoz
értek, fejét a lány ölébe tette a csikócska:
– Ha igaz herczegasszony vagy, mondd te meg nekem, mivé tennéd ezt a
szép erdőséget és réteket, ha birtokodban volna?
– Óh, de szép ez az erdő! De jó volna itt az apámnak szenet égetni!
– Nincs rád szükségem!
Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették
a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak
pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:
– Ha szerencsétlen leszel, csak ebből imádkozzál és segítve lesz
bajodon.
Azután gyűrűt adott neki egy szép kővel:
– Ha valamit nem fogsz tudni és setétségben leszel, csak ebbe tekints és
mindenben felvilágosodol.
A csikó elnyargalt a leánnyal, az egész várost fekete posztóval vonták
be s minden zenét kitiltottak az országból. A szép réten ült a
herczegasszony, a csikócska fejét az ölében tartva, beszélgettek:
– Ha ez a szép tájék, ez a szép forrás a te vagyonod volna, – kérdé a
csikócska – mit csinálnál belőle?
– Én – úgymond – nagy kertet alakítanék és erre a helyre egy szép
filegóriát!
– Ez már igaz herczegi ízlés! – mondá a csikócska és felkapta, beugrott
vele a forrásba, ott pedig nagy vaskapuk nyíltak meg; sok-sok
vaslépcsőkön keresztül, egy tekervényes úton a föld alatt egy
gyönyörűséges nagy vár elé értek, hol bevezeté a termekbe, melyek
arannyal és ezüsttel dúsan valának ékesítve. Minden, ami csak örömre és
kényelemre szolgálhat, megvolt.
– Ezzel mindennel te parancsolsz, ez mind a tied, – szólt a táltos – én
gyakran meglátogatlak!
Itt láthatatlan kéz hozott az asztalra minden ennivalót, megvetette az
ágyat. Mikor lefeküdt s elaludt, egyszer csak érez valamit feléje
közeledni, mire felébredt, az a valami e szavakat mondá:
– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk! – És a
herczegasszony meg nem mozdult.
Igy multak a napok, hetek, hónapok és évek, de az éjjeli vendég sohasem
maradt ki. Történt egyszer, mikor a herczegasszony apróságait
rendezgeté, a gyűrűcske kezébe jött, melyet édesanyja adott neki
búcsúzáskor, nagy örömmel felkiálta:
– Te majd felvilágosítasz engem, általad meglátom az éjjeli vendégemet!
– és kebelébe gyugta a gyűrücskét.
Este, midőn lefeküdt, feje alá tette azt és mikor a valami mondá:
– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk!
Ekkor kihúzta a gyűrűt a feje alól, beletekintett a kőbe és egy, szép,
fiatal ember feküdt mellette.
Ijedve felugrott a herczegasszony, mire a fiatal ember azt mondá:
– Szerencsétlen, te, mit cselekedtél? Csak ma éjjel tűrtél volna békével
és mind kiszabadultunk volna; de most magadat száz évre, bennünket pedig
örökre elkárhoztattál; ez a hetedik évnek utolsó éjszakája volt, most
ütött volna a szabadulás órája, de így mindennek vége! – s ezzel eltűnt.
Másnap reggel nagyon szomorú volt a herczegasszony, a kedves csikócskája
is az volt, min nem kevéssé csodálkozott s kérdezte, miért oly szomorú?
– Mi a bajod?
– Talán az, ami a tied!
Ekkor tudta a szép herczegasszony, hogy miben áll a dolog.
– Óh, mondd meg, hogy miáltal szabadíthatlak meg?
– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a
tekervényes úton, amerre jöttünk!
– Felmegyek!
– Ha felmégy a forráshoz, ott egy kert van és egy filegória, amint te
mondottad, a kert előtt oly föld van, mely száz év óta egyszer sem volt
ásva, ezt kell neked ásni és pedig a körmöddel mindaddig, míg egy csomó
kulcs nem jön a kezedbe. Azután a kulcsok egyikével nyisd meg a
kertajtót, ott találsz tizenegy csikót és egy vén kanczát, a legszélső
csikónak kapd le a kalapját, azután fuss vele, de hátra ne tekints, míg
a kertből kint nem leszel; ezzel megszabadíthatsz!
– Megteszem, megteszem, képes vagyok megtenni!
Úgyis lett.
Mikor nagynehezen felért a forráshoz, addig ásott a körmeivel, míg a
kulcsot meg nem találta, azután bement a kertbe, onnan a filegóriába,
lekapta a legszélsőnek a kalapját, jól meghúzta az orrát:
– Ez – úgymond – azért van, mert atyámnak is meghúztad az orrát!
Vissza sem nézett, hanem futott kifelé, a kert előtt megpihent.
– Óh, szegény csikóm, úgy meghúztam az orrát, most sajnálom!
Ezeket mondva, megcsókolta a kalapot; e csókra mintha minden megmozdult
volna a föld alatt, oly rezgés támadt.
Másodszor és harmadszor is megcsókolta a kalapot, talán ijedtében, erre
a föld alól kibukott egy, nagy vár, kapui megnyíltak, tizenegy, gyönyörű
fiatal ember és egy asszonyság a herczegasszony lábához borult:
– Szabadítónk vagy, – mond az asszonyság – mi hatalmas királyherczegek
voltunk, de egy gonosz Tündér mindenestől, várastól együtt elátkozott,
meghagyva, hogy addig meg ne szabadulhassunk, míg királyvérből származó
ártatlan leány ily módon meg nem szabadít bennünket. Választhatsz
fiaimból!
A királyleány azt választotta, amelyiknek nem volt kalapja, mert az volt
az ő csikócskája.
Ezután elmentek a leány atyjához, az ország még fekete posztóval volt
bevonva. Elbeszélte atyjának, mint járt; volt aztán erre oly lagzi, hogy
még a kutya is fánkot evett.
(Ipolyi A. gyüjteményében 128. sz.)