(A 30. sz. változata.)
Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt;
ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban
töltötte.
Egyszer pedig mikor vadászatot tartana az erdőben, előtalált egy
Vasembert, ki fagyökereket evett; mikor pedig a király kérdezte volna,
hogy mit csinál itt? azt felelte, hogy ő már száz esztendeje, hogy itt
sínlődik az erdőben és csupán csak fagyökereket eszik és hogy ő régenten
király volt, de minthogy atyját és testvéreit megölte, azért nem
juthatott a másvilágra, hanem már nemsokára kitelik szenvedésének a
napja. A király megigérte neki, hogy holnap kenyeret küld neki, csak
legyen itt.
A király hazament és sok kenyeret küldött egy kocsin, a másikon pedig
maga ment embereivel, kiknek megparancsolta, hogy ha inteni fog, tüstént
fogják meg, mi úgyis történt, mert mikor a szegény Vasember általvette
volna a kenyereket, a király intésére megfogták és házába hurczolták,
hol nagy vasajtós szobába bezárták.
Itt tizenegy esztendeig már fogságban volt, mikor a király elment
vendégeket hívni, hogy majd ezt a Vasembert nekik megmutatja; a kulcsot
a feleségének adta.
Történt, hogy a királyfi lapdázott és a lapdája a Vasember szobájába
beesett az ablakon, a királyfi kérte a Vasembert, hogy dobja ki a
lapdáját, de ez nem dobta ki; hanem azt mondta, ha kinyitja az ajtót,
akkor odaadja neki a lapdát. A királyfi odament az anyjához, kérte, hogy
keressen a fejében! Mialatt az anyja keresett a fejében, azalatt kivette
az anyja zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, a Vasember elszökött,
a fiú pedig mikor a lapdát megkapta, az ajtót bezárta ismét és odament
az anyjához, hogy keresne a fejében s míg az anyja keresett, a kulcsot
ismét visszatette.
A király másnap megjött a vendégekkel, keresték a Vasembert, nem
találták. A király tüstént rárivalkodott a feleségére, hogy miért
eresztette ki a Vasembert? De ez mentette magát, azután a fiút fogta
elő, ki megmondta, hogy ő eresztette ki, amiért a király elkergette.
Ment a királyfi az erdőben, előtalálta a Vasembert, kinek elbeszélte
sorsát. A Vasember mondta, hogy maradjon nála. Már sok hetet töltött
ott, mikor a Vasember egyszer elment s megmondta a királyúrfinak, hogy
itt van egy kút, ihat belőle, de a haját meg ne mossa benne! De a
királyfi kurjozitásból egy hajszálat beledobott, mikor pedig látta, hogy
aranyos lett, akkor a fejét megmosta.
Hazajött a Vasember, látta, hogy a királyfi parancsa ellen tett,
elküldte magától; de meghagyta neki, hogy ha valami szüksége lesz, csak
jöjjön hozzá.
A királyúrfi sírva csókolta meg a Vasembert s elment szolgálni, hogy
pedig a haja ne látszassék, azért ronggyal betakarta s egy király
kertészéhez beszegődött.
Egyszer a királyné kinézett az ablakján, éppen akkor, mikor a ruha
véletlenül leesett a fejéről s másnap, mikor a kertész behozta a
virágokat, megparancsolta, hogy holnap a kertészlegény hozzon be
virágokat. A kertész mondta, hogy az koszos, de a királyleány nem
tágított. Mikor másnap a kertészlegény bevitte a virágokat, a
királykisasszony mondta neki, hogy jöjjön közelébb; de ő azt mondta,
hogy ő koszos és azért nem mer odamenni; hanem a kisasszony odaugrott és
a kendőt lerántotta fejéről s meglátta a szép aranyhaját. A szép
királyfi ezután elbeszélte, hogy ő is király fia. A dolog vége az lett,
hogy a király leánya kijelentette atyjának, miszerint máshoz nem megy
feleségül, csak a kertészlegényhez, amin a király szörnyen megharagudott
s nem adott nekik mást lakásul, mint istállót.
Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el
kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót,
hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat,
mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment
keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot,
melynek ha azt mondta:
– Vágd le, édes kardom!
Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos
öltönyt.
Mielőtt ebocsájtotta volna a királyfit, arra kérte, hogy ölné meg; de ez
vonakodott, későbben mégis megölte.
Mikor a csatatérre ment, a felei már szaladni kezdettek; hanem ő kihúzta
a kardját s mondta:
– Vágd le, édes kardom az ellenségek fejét! – Azonnal mind levágta.
A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany
tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.
A kertészlegény az erdőbe ment, otthagyta eszközeit és az előbbieket
öltötte magára és háromlábú lován hazament. A király csodálkozott, hogy
haza bírt jönni, de ő mondta, hogy látta, mikor az arany pikszist
odaadta a vitéznek és ez a pikszis itt van.
Odaadta a pikszist a királynak. De a király nem akarta hinni, hogy ő
volt; ekkor elment az erdőbe. Abban az aranyos ruhában jött haza,
melyben győzött; akkor a király megcsókolta és leányát ismét kegyelmébe
fogadta, királyságát vejével megosztotta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Csécseny.)