Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt
egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg
egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.
Az öreg ember nemsokára meghalt, Bendebukknak hagyott csatakos kis
bundát, meg egy csizmavakaró vaskót, a másik fiának egy bocskortákot.
Mikor az öreg ember meghalt, azt mondta az anyjok nekik, hogy:
– Már megnyőltettek annyira, hogy szolgálhattok, hát menjetek Isten
hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult hát
a két fiú.
Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, egy nagy nyárfa alatt
kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.
Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment
balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.
Amint ment Bendebukk szomorkodva, egyszer úgy hallotta, mintha messzire
veszekednének, lármáznának; elszánta magát, hogy ha az Ördögök lármáznak
is ott, mégis elmegy arra. Amint közeledik, hát látja, hogy három
Ördőgfiú egy bocskortákon veszekedik, amelyet az apjokól kaptak
örökségbe, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt
késök, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az Ördögök meglátták
Bendebukkot, mindjárt odahívták; azt mondja neki a legnagyobbik:
– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe
teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog
látni!
Azt mondja a középső Ördögfiú:
– Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki,
megteszi.
A harmadik azt mondja:
– Én meg adok olyan bakót (= táska, tarisznya), hogy ha az egész világot
beleteszed, sem fog meglátszani!
No, jól van! hanem Bendebukk azzal a gyanuperrel élt, hogy hátha
elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadja neki az igért valamit,
ő is odaadja a rossz vaskót, nem sokat gondolt a vaskóval, ha ottmarad
is. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az Ördögök, odább ment a
kis csatakos bundában.
Amint ment, mendegélt hetedhétország ellen, egyszer elér egy nagy
városba, egyet gondolt, elment a király kapujához, azt mondja az
őröknek:
– Eresszenek be, bácsi! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt
az inasa, szeretnék szabóinas lenni.
A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak
való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.
Bement tehát a szabóhoz és azt mondja neki:
– Ha nem bánná maiszter úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!
Azt mondja neki a szabó:
– Jó, én nem bánom, hanem tudod, mi lesz a kötelességed!? Reggel,
mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a
tűz mellett a fazokakban forrjon a tiszta víz, ha ezt megteszed, akkor
szeretni foglak!
Bendebukk megigérte, hogy teljesíteni fogja.
Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett
a tűz, a fazokakban a víz már csak félig volt a régi fövés
következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:
– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a
fazekakban a víz!
Bendebukk szótfogadott, mindent jól csinált, rendesen és nagyon
szerették. Vagy négy nap mulva azt mondja a szabónak:
– Maiszter úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd
foldoznék ott valami ócskát!
Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg
szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:
– Adjon valami foldoznivalót, János!
– Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!
De mégis addig-meddig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot, hogy
foldja meg a két térdjét. Bendebukk az ajtó háta megé megy a nadrággal,
kinyitja azt a lámpást, amelyiket az Ördög adott neki, azt mondja:
– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad, úgy hogy még az írígység se
leljen benne hibát!
Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta
volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak
elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.
Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe, odamegy Jánoshoz, látja, hogy
búsul, kérdi tőle:
– Mit búsul, János?
– Hej, öcsém, hogy ne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz
katonakitlit kell megvarrni magamnak!
– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le!
János is megfogadta a jó szót és úgy tett; Bendebukk is hozzálátott a
dologhoz, nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:
– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad!
Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János
felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga
früstökjét, amiért vele oly jót tett.
Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi
tőle, mi baja?
Azt mondja:
– Már meg kétszáz kitlit kell huszonnégy óra alatt elkészíteni!
Azt mondja Bendebukk:
– Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!
János lefeküdt és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz mondur. Ekkor
János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette a maga helyére, váltig
szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy
ebédelni a maiszter, látja, hogy hol ül Bendebukk, mindjárt haragra
gyulladt, hogy hogy’ mert odaülni, haragjának vége is az lett, hogy
Bendebukkot elhajtotta magától.
Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában egy nagy városba megint, a
király kertészéhez bement és azt mondta, hogy kertészinas akar lenni, a
kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra és
kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és bogarakat.
Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig járkált a kertben föl s alá,
legyezve a virágokat. Egyszer vasárnap a legkisebb királykisasszony
nézett ki a kertbe a kastély ablakán, – a másik két kisasszony a
templomban volt – látja, hogy egy kis fiú legyezi a virágokat egy,
csatakos bundában. De amint észre sem veszi, csak egy rézpáncélos vitéz
rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára, mint
a pádimentom és azután rézvirágokkal beülette az egész kertet.
A király mikor meglátta, megörült és jól megajándékozta a kertészt,
jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat és megtiltotta
Bendebukknak, hogy hozzájok nyuljon. Bendebukk nevetett magában, mert ő
vágatta fel az egész kertet és ő ültette be is.
A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a
templomból; akkor már ezüstpánczélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel
a kertet és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony nem is gondolt
arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt? A harmadik vasárnap a
legnagyobbik kisasszony maradt otthon, ekkor pedig aranypánczélú vitéz
vágta fel az egész kertet aranyszőrű lovon és aranyvirágokat ültetett.
Még akkor ajándékozta meg igazán a kertészt, mikor látta, hogy
valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból készült; de
ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy Bendebukk volt az
aranypánczélos vitéz.
A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebbik kisasszony
a templomból, azt hazudta, hogy beteg, de az atyja azt mondta, ha
halálán van is, el kell menni.
– No, jól van!
Azt mondja a kertésznek:
– Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön háromunknak három
bokrétát!
Bendebukk kötött is olyan szép bokrétákat, hogy hetedhétországra szólott
és úgy kitudta a virágból csinálni a három kisasszony képét, hogy
pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis, csatakos bundában, a
kertész el akarta tőle venni, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak
azon volt, hogy majd beviszi ő. Amint hát bemegy a királykisasszonyok
szobájába csatakos bundával, a két nagyobbik kisasszony kiabál rá:
– Eredj ki, takarodj!
De a legkisebbik azt mondja:
– Hozd elő a bokrétámat, kis öcsém!
Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a
kisasszony.
Nemsokára csináltatott a király a három leányának három aranyalmát,
összehívatta az egész birodalmában levő grófokat, herczegeket és azt
mondta a leányainak:
– Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez
mennetek!
Egy nagy szobában ott voltak a herczegek, grófok, a királynak minden
cselédjei, csak Bendebukk nem. Egyszer ő is bejött a csatakos bundában,
odaállott az ajtóhoz egy gróf háta megé.
A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a két aranyalmát két
herczegnek, a legkisebbik pedig odagöngöríti Bendebukkhoz; a Bendebukk
előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki és fel akarta venni, de azt
mondja a királykisasszony:
– Nem magának löktem ám! – azzal Bendebukk felvette.
Volt azután lakodalom, de a király haragudott a legkisebbik leányára,
hogy miért ment ahhoz a nyavalyás kölyökhöz. Bendebukknak meg a
feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó háta
megett voltak mind a ketten.
Másnap a két herczeg vadászni ment lóháton, azt kérdik Bendebukktól:
– Nem jön vadászni, kis sógor?
Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy
rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a
város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény
Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve
elvágtatott.
Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert tátos volt:
– Mit csináljak, kis gazdám?
Azt mondja neki Bendebukk:
– Rézszőrű ló légy, én rézpánczélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl
viczkándozzék oldalamon!
Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:
– Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?
Azt mondja Bendebukk:
– Mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!
Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két
herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután
beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:
– Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?
Bendebukk, mintha nem tudná, azt mondja:
– Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!
Az egyik herczeg azt súgja a másiknak:
– Odaadom én. Majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!
Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik
felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény
Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen
hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.
Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb
lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól,
a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.
Azt kérdi a ló:
– Mit csináljak, kis gazdám?
Azt mondja Bendebukk:
– Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpánczélú vitéz, ezüstszőrű nyúl
viczkándozzék az oldalamon és mint a gondolat, a két herczeg előtt
teremj!
Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek
egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik
tőle:
– Miért adnád azt nekünk?
Azt mondja a vitéz:
– Egy másik sárga karikáért!
Most a másik herczeg adta oda a jegygyűrűjét; azzal elmentek. Mikor a
város végin vannak, látják, hogy Bendebukk mégis ott vergődik a sárban
lovastól; azután kijött valahogy; hazament, otthol megmosta.
Harmadik nap megint kiment a két herczeg vadászni, elhívták Bendebukkot
is, még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendi és módja szerint
ott maradt a sárban! Amint a két herczeg elmegy, azt mondja a lovának:
– Aranyszőrű ló légy, aranypánczélos vitéz legyek, aranyos szőrű nyúl
viczkándozzék oldalamon, mint a gondolat a két herczeg előtt teremj!
Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek.
Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:
– Miért adod nekünk azt a nyulat?
Azt mondja Bendebukk:
– Nektek adom, ha valamelyitök a sódarára hagyja nyomni a pecsétet!
Az egyik ráhagyta nyomni, azután elváltak. Mikor a két herczeg a városba
ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk, azután hazament, megmosta a
felesége.
Egyszer a király összegyüjti a birodalmában levő mágnásokat bemutatására
azoknak a nyulaknak, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor
vendégeskednek legjobban, a két herczeg pedig beszéli, hogy hogy’ és
miképen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpánczélú vitéz, azt gondolták,
valami mágnás, ezt is leültették. Egyszer azt mondja:
– Hazudtok herczeg sógorok, mert nem a réznyulat ezért a gyűrűért, az
ezüstnyulat ezért a másikért adtam én Bendebukk, a harmadikat pedig
azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet? ha nem hiszik, nézzék
meg!
Megnézték és csakugyan úgy volt. Akkor feláll Bendebukk, azt mondja:
– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal
elment.
Ment, mendegélt a kis, csatakos bundában, egyszer elér egy királyhoz,
bemegy nálla, azt mondja neki:
– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki
minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta
senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha
ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.
Azt mondja neki a király:
– Az mind igaz, édes fiam, hanem úgy vigyázz, hogy ha ki nem találod az
okát, már kilencvenkilencz embernek van a feje karóban érte, a tied a
századik lesz.
Bendebukk megmaradt feltétele mellett.
Este lefekszik a királykisasszony ajtajában a csatakos bundában; amint
ott fekszik, egyszer tíz óra tájban, _ihen_ jön egy tüzes szekér az
udvarra, kiszáll belőle egy, nagy szakállas úr, bemegy a kisasszony
szobájába, a kisasszonyt kivezeti, fel a szekérre ülnek mind a ketten;
Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a
bakra, sebesen elmennek.
Amint mennek, egyszer elérnek egy rézerdőbe, ott egy rézforrásnál
megállanak, esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mozsdanak. Bendebukk is
evett a nagy szakállas úr tányérjából. Mikor el akarnak indulni,
Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a bakójába, megfog egy
rézágat, letöri, annak azt mondja:
– Menjék kend is a bakóba!
De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a
királykisasszony nagy ijedten:
– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit!
Nosza Plutó is, – mert az volt a nagy szakállas úr – leugrik,
össze-visszafujja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengely
végszeglyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:
– Sem ló, sem ostor nem a tied, hajts!
Mentek sebesen, egyszer elérnek egy ezüsterdőbe, ott is az
ezüstforrásnál esznek, isznak; Bendebukk egy ezüstpoharat, egy
ezüstfaágat megint a bakóba tett.
Onnan elmentek, elérnek az aranyerdőbe, ott is az aranyforrásnál esznek,
isznak; ott is beletett Bendekukk egy aranypoharat, egy aranyágat a
bakójába.
Amint innen kiérnek, mennek sebesen egy keskeny szekérúton, egyszer
elének egy rucalábon forgó várba; amint le akar szállani a
királykisasszony, két szép kisleány kiszalad elébe, azt kérdik tőle:
– Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?
Bementek mind a várba, leültek vacsorálni, Bendebukk pedig a pitarban
volt az ajtó háta megett. Amint az inas hozta kifelé a jóféle
ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivesz a kezéből, a bakójába teszi, a
királykisasszony hozott magával tizenkét pár czipőt, azt is a bakóba
tette.
Amint megvacsoráltak, kimegy a kisasszony egy beretvával kirakott
pádimentomú szobába; persze amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a
czipőknek, kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem
találják. A királykisasszony is megijed, azt mondja Plutónak:
– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit,
tovább nem maradok, megyek haza!
Felül a szekérbe, odamegy a két kis leánya, amint megcsókolják az
anyjokat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:
– Menjenek kendtek is a bakóba!
Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:
– Menjék kend is a bakóba!
Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony
hazament, mikor megy befelé a szobájába, már akkor Bendebukk ott feküdt
a kis bundában, azt mondja:
– Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!
Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:
– Mit látott?
Bendebukk elbeszéli az egészet, amint elmondja, megfogja a bakóban Plutó
szakállát:
– Ha nem hiszi, felséges király, itt van!
Azzal kivágta a szoba közepére, hanem Ördög léttére eltűnt egyszerre.
Azután kiveszi a két gyereket, meg a többi holmit is mind kipakkolja.
Ekkor azt mondja a király:
– Amiért ezt megtudtad, neked adom a leányomat, meg fele királyságomat!
Azt mondja Bendebukk:
– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága!
Akkor a király odaadja Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy
ami neki tetszik, azt vigye el mind.
Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy
tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva,
azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk is kéri a
tizenkettedik szoba kulcsát; de a király eleinte tagadta, hanem azután
kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitja a tizenkettedik szobát és a
nevezett lámpást leveszi, azzal ott hagyja a királyt lányával együtt,
elmegy.
Egyszer kiváncsiságból az úton kinyitja a lámpást, hát tizenkét nagy
Óriás kiugrik belőle, azt kérdik:
– Mit parancsolsz, kis gazdánk?
Azt mondja Bendebukk:
– Az anyám házától idáig egy várost építsetek!
Meglett.
– Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön, aranyzsámolya
legyen a lába alatt!
Amint kimondta, ez is meglett. Ekkor emlékezett reá Bendebukk, hogy még
felesége is van neki, mindjárt megparancsolja, hogy azt is hozzák elő,
az is meglett. Száz szakács főzött a lakodalmon, vacsora után
tánczoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyum volt zabtaréllyal, egy
zsákba megbotlottam és – ide buktam.
(Ipolyi A. gyüjteményében 528. sz. Soltész János gyüjt. Nyirbátor.)