Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott
volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a
kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt
kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy
bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.
Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor,
hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a
legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.
Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember,
ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen
ajánlkozik.
– Jól van, – mondotta az erdő ura – én befogadlak, itt ennivaló lesz,
amennyit csak akarsz, dolgod pedig egyéb nem lesz, mint három ló van az
istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát
adsz vasdoronggal, de becsületeset, továbbá adok egy pár papucsot és
addig szolgálsz, ameddig az tart, ha elszakad, fizetésül azt kapod, amit
akarsz!
Hozzáfogott tehát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz és becsületesen
megvasdorongolta a lovakat, így ment ez egy hétig, de egy hét után
megszólamlottak a lovak és fölvilágosították, hogy az erdő ura, kinél
szolgál: Ördög, ők pedig lelkek, kiket elfogván, ártatlanul kínozgat,
továbbá, hogy oly papucsot kapott urától, hogy soha sem szakad el és így
örökké kénytelen szolgálni. De – mondják a lelkek – nem te vagy az első,
ki ily hálóba került, többnek is adtunk mi már tanácsot, tehát azt
mondjuk neked is, ha meg akarsz szabadulni ettől a mi urunktól, itt van
ez a kenyőcs, ezzel kenyegesd meg mindennap a papucsodat, akkor
nemsokára el fog szakadni; ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi
ganénkat kérd, mert az mind arany! Továbbá az első ló adott neki a
szőréből három szálat mondván:
– Ha te ezt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel, még
a paripád is, ha úgy akarod; ha pedig a régi állapotodat akarod
visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!
A másik ló adott neki szinte három szálat a szőréből mondván:
– Ha ezt a három szálszőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában
jelenhetsz meg, ahol akarsz, ha pedig a régi állapotodat akarod
visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!
A harmadik ló adott neki egy sípot, mondván:
– Ha te ezt akárhol megfúvod, mindjárt egy regement katona terem
előtted, ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona!
Mindenik pedig meghagyta neki a lovak közül, hogy ha urát elhagyja,
akárkivel fog összejönni és akármit fognak tőle kérdezni, csak azt
felelje: nem tudom.
Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a
lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs
elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott,
de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:
– Mit kívánsz hát fáradságodért?
– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák
alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.
Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt,
vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől,
kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott
hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.
Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság
után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a
városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a
király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében,
ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek,
háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.
Mindjárt behívatta a király és kérdezte, hogy honnan jön, mi a neve? És
más kérdéseket is tett, de ez mindig csak úgy felelt:
– Nem tudom.
Elnevezte tehát őt a király Nemtutkának és minthogy minden csodálatos
embernek volt valami foglalatossága, őt a kertajtóba tette
felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a
kertbe.
Egyszer mindnyájan elmentek a templomba a király udvarából, csak a
királyleány maradt otthon meg a Nemtutka. Mikor látta Nemtutka, hogy
senki sincs otthon, megrázta a három szálszőrt, hogy ő aranyruhában és
aranyparipán ülve legyen, meglett. Akkor bement a kertbe és a
veteményeket mind összetiportatta, mikor ez megvolt, ismét megrázta a
szőrt és minden elmult.
A királyleány pedig ezeket látta és nagyon beleszeretett a Nemtutkába.
Mikor mindnyájan hazajöttek a templomból, csodálkozva nézte kertjét a
kertész, mindenfélét kérdezett a Nemtutkától, de ez csak azt mondotta:
– Nem tudom.
Igy hát reá szörnyen megbosszankodván, ott hagyta.
A király gyönyörű szép leánya már férjhezmenő volt, jöttek tehát
királyfiak sorban megkérni; mikor már sokan voltak, két részre ültette
őket a király a szobában és a királyleánynak egy fehér keszkenőt adott a
kezébe, hogy a királyfiak között fel s alá sétálván, amelyiknek az ölébe
dobja a fehér keszkenőt, az lesz az ura; de a királyleány egynek sem
dobta az ölébe. Jöttek ismét új királyfiak, ezek közül sem dobta egynek
sem az ölébe.
Egyszer a legokosabbik királyfi föláll és azt mondja:
– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha
ezek közül szeretett valamelyikbe?
Behívták az egész házinépet, még a Nemtutkát is és alig sétált a
királyleány egyszer közöttük, mindjárt a Nemtutkának az ölébe dobta a
fehér keszkenőt. Mindnyájan csodálkoztak ezen és eszük ágában sem volt,
hogy a házasságból valami legyen.
Most nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi
jelenjék meg és aki legtöbb és legszebb vadat hoz, azé legyen a
királyleány.
Mindnyájan szép paripán mentek és hogy a Nemtutka is részt vegyen a
vadászatban, annak is adtak egy sánta lovat. Bicczegett, bicczegett
utánok, mikor pedig már jól elhagyták őt a királyfiak, leszállt lováról,
odakötötte azt egy fához, megrázta a szőrt, mondván:
– Legyek én, paripám, aranyban és mindenféle aranymadarak a nyereg
körül!
Úgy lett.
A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek,
haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy
vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat
aranyruhában, aranyparipával és különféle aranymadarakkal, ez pedig a
Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat;
adott is háromnak.
Az első királyfinak, ha a gyűrűjét ideadja, a másodiknak, ha aranyszélű
keszkenőjét, a harmadiknak pedig legtöbbet igért, ha hátára hagyja
hagyja sütni a lova patkóját.
Mindnyájan megtettek szívesen mindent, csakhogy madarok lehessen.
Nemtutka azután eltűnt közülök, hogy nyomát se látták.
Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmult minden, felült a
rossz lovára és hazafelé czammogott.
Útjában gúnyolták a királyfiak: ki egy kis farkat vágott le a madarakból
és nekiadta, ki egy kis szárnyat; ő elvette és hazavitte.
Mikor hazamentek, nagy vacsora lett, megsütötték az aranymadarakat és
akinek legtöbb volt, már ittak is tust az egészségéért, mint
vőlegénynek. Azonban Nemtutka megrázta a szőrt, mondván, hogy csak ő
maga legyen gyönyörű aranyruhában, mi megtörtént, magához vevén a
gyűrűt, keszkenőt, a madárkák szárnyát, lábát, farkát, belépett a
szobába; mindjárt megismerte őt a három királyfi s pirulni kezdtek.
Ezután kijelentette, hogy ő a Nemtutka, hogy ő nyargalt aranyparipán az
erdőben, megmutatta a gyűrűt meg a keszkenőt és a többit, mi vele volt;
a királyfinak is meg kellett mutatnia a hátát s mindnyájan csodálkoztak,
a királyleány pedig örült és hozzáment, meg is esküdtek.
A király az egész jószágának a felét nekik ajándékozta; ekkor azután
elküldöttek a ganajért is, ahol egykor szolgált a Nemtutka, elhozták
mind és alig rakták le, mind arannyá változott.
Együtt éltek azután sokáig; meghalt nemsokára az öreg király és utána
Nemtutka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek és még most
is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 76. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)