Egyszer volt, honnan volt, volt a világon egy király, ki is
megházasodott és nősülésével annyira szerencsétlen volt, hogy gyermeke
nem született, amin nagy aggodalomba merült.
Harmincz évig három esztendőnként azzal a reménnyel ment el hadakozni,
hogy hazajövetelkor felesége magzattal fogja fogadni; de ez nem történt
meg. Ekkor egy új hadjáratra határozta el magát a király és ekkor már
fejvesztéssel fenyegette a feleségét, ha hazajövetelkor nem lesz
gyermeke.
A királyné férje eltávozása után a várost gyászba húzatta, mit meglátott
két bordáslegény, kiket útjok a városon keresztül vitt, minek okát a
város végén lakó öregasszonytól kérdezték meg. Amint megtudták az okát,
azonnal mentek a királynéhoz szerencsét próbálni.
A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi
járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás,
ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s
nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a
királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.
Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol
mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen
akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak
rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor
elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a
királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt
a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind
a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor
leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a
birodalomban nem volt.
Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre
akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény
azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika
fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.
A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt
öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak
felhordani, még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer
hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse
meg a királyfival.
Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani
találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot
csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára
itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé
kecsegtette.
Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a
királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej
széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne
házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.
Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy
elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő
rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s
királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.
Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén
akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de
már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy
kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták,
hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a
bűnöst?
– Négy garasért! – volt a felelet.
Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst
magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az
ember:
– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül
fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!
Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s
megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység
bikája függött volna az akasztófán.
Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a
megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna
Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat
vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember
istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták,
mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel
verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak
indultak.
Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek,
már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték,
megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére
értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora
lett, mint egy tengeriszem.
Ezen a hegyen túl lakott Világszépasszonya.
Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő
Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy
virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:
– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád
mellé!
Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék
jól; és úgy is tett.
Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal
orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.
Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral
megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment
Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de
ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.
Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta
meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg,
ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős
felügyelet alatt van.
Úgy is történt.
Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a
sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is
ítélték.
Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya
egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá,
grácziát kap.
A kérdés az volt:
– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a
városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.
Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal
intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János,
nagy lakodalmat tartottak.
A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban
Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy
az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta
tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa
János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd
kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter
felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután
a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára
néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.
Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen
megszabadulni?
Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát
kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy
taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a
Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.
Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát megmozdítani sem
bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa
János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent
ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok
rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak
tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába
ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem
mehettek, hanem gyalog.
Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal
orczáját égni érzi s mondja férjének:
– Nézz vissza, mert bizonyosan valami veszedelem közelget felénk!
Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya
tüstént megjósolta:
– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni
azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én
pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.
Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván,
királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a
papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte
tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?
– Akkor láttam, uram, mikor ezt a templomot ide építtettem.
Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, visszament a hazájába.
Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:
– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó
volt ismét visszatérni.
Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca
pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa
János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a
saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor
kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt
valahol elutazni?
– Akkor láttam, midőn ezt a darab kölest ide vetettem.
Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott,
visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy
a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.
Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott.
Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy
tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt
mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők
pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni
fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza
mindig.
Úgy is történt.
Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott
át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát,
mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza
kifelé, de a gácsér visszarugta.
Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a
jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a
királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha
haza ne jussanak.
Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is,
ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt
elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig
lefeküdtek, elaludtak.
Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a
fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy
fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa;
aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék
térdig kőbálvánnyá!
Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy
hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja
az eget fogja verdesni.
Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat
hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni
hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija
feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. Azonban mind utána
tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék
kőbálvánnyá.
Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt
mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.
Mindezt Barna Péter mind nagyon jól hallotta.
Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter
az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette
és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan
tó lett, hogy az egész környéket elborította.
Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija
elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította;
olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.
Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de
Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát
fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant;
hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.
Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az
ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert
tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év
eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem
engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé
hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem
ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?
Elkezdte tehát beszédét:
– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú
szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak
hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely
rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és
megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a
második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá
változott az udvar közepén.
Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre
ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.
Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg
erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik
egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni,
felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi
lehet ennek az oka?
Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három
leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a
harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.
Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott
dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:
– Hová mégy, te Rózsa János?
Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs
ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.
Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált,
melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy
ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet
megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál,
kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János
idejövetelének az okát elmondani.
Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a
könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke;
ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván,
cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.
Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy
ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba.
Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:
– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem
pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem
adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy
alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az
ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka
felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában,
ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig
azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne
mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy
nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért
nincsenek benne halak.
A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát
karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra
cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s
különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa
János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha
meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár
vármegye.)