Élt hajdanában egy igen öreg király hasonkorú feleségével.
Boldogtalanságuk abban állt, hogy gyermekük sohasem volt. Mindennap
kimentek egy inas kiséretében a szőlőkertbe, hol azután a gyepre
heveredve elaludtak. Az inas ilyenkor mindég a lábuknál őrködött.
Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló
szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje
alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját
megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a
királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.
A királyné kivétette a hal máját, megette s egy év mulva csakugyan lett
gyermeke, kit Juhenesnek neveztek el. Mikor már Juhenes felnövekedett,
az apja elküldte vitézséget szerezni. Amint kiért Juhanes a városból,
megszólítja egy Öregasszony:
– Hova mégy, királyfiú?
– Vitézséget keresni.
– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat,
melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád
hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi
vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A
lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba,
egyszerre nyeríteni fog.
Ezzel a Vénasszony eltávozott, Juhenes pedig visszament a városba s ott
a szeméten megtalálta atyja ruháit és fegyvereit; azután az ólba ment,
hol egy ló ugyancsak nyerített, hozzáment Juhenes, fel akarta állítani a
lovat, de az mozdulni is alig tudott; mit volt mit tenni, megfogta a
kötőfék szárát, húzta maga után a lovat.
Mikor kimentek a városból, megrázkódott a rossz ló s pompás paripa lett
belőle:
– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a
szél, vagy pedig mint a gondolat?
– Úgy mint a gondolat.
Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek,
mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:
– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a
kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!
Juhenes bebújt, hát egyszer csakugyan jön ám a hatfejű Sárkány s amint a
hídra lépett, megbotlott Juhenes kardjában s nagyot káromkodott:
– Ejnye, ilyen-amolyan, Nagy-Magyarországot körülfutottam annyi idő
alatt, míg egy szál kender elég, anélkül, hogy megbotlottam volna s most
ez a szeg akadályozna engem?
Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a hat fejét levágta.
Azután felült a paripára, ment, mendegélt tovább, hát egyszer találnak
egy ezüsthídat, ekkor ismét megállott a paripa s mondá:
– Édes gazdám, bújjál be az ezüsthíd alá, tartsd ki a kardodat, mert
mindjárt jön a kilencfejű Sárkány, ezt meg kell győznöd, mert különben
végünk lesz!
Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés idő mulva jött nagy
sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s
még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:
– Körüljártam Nagy-Magyarországot, anélkül, hogy megbotlottam volna
annyi idő alatt s most ez a szeg gátolna engem!
Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a kilencz fejét levágta,
azután ismét tovább ment.
Amint egy jó darabig haladt, talált egy aranyhídat.
– No, édes gazdám, bújjál be az aranyhíd alá, mert jön a tizenkétfejű
Sárkány, ezt is meg kell ölnöd!
Juhenes négy óra mulva ezt is megölte; ekkor visszafordult és hazament
az atyjához, kinek mikor elmondta, hogy hogyan vitézkedett, így szólott
hozzá:
– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem
van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor
bezzeg, vitéz ember leszesz!
Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a
városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város
végén ismét szép paripává vált.
Mentek, mendegéltek, míg el nem érték Zöldmezejesinek a lakóhelyét – így
hívták azt a vitéz embert. A paripa eltűnt egy kis időre, Juhenes pedig
szétnézett, látta, hogy alszik Zöldmezejesi, mellette meg pompás ételek
vannak. Juhenes éhes volt, hozzáfogott enni, jóllakott s azután lefeküdt
Zöldmezejesi mellé, elaludt. Későbbre felébredt Zöldmezejesi, csak
elbámult, hogy mit keres mellette ez az ember? Először meg akarta ölni,
de eszébe jutott, hogy Juhenes őt is megölhette volna, nem illik tehát
ily alávalólag bánni vele. Mikor Juhenes felébredt, így szólott hozzá
Zöldmezejesi:
– Tudd meg, nyomorult, hogy megölhetnélek, de nem bántlak abban az
esetben, ha a sáskákat, melyek ide fognak jönni, mind elkergeted.
Egyszer jöttek ám a sáskák, a nap nem látszott, annyin voltak, olyan
setét volt a tájék, mint zivataros őszi éjszakán. Ekkor Zöldmezejesi
nagy karikást adott Juhenes kezébe, ki emellett még fringyiáját is
felkötötte és elkezdte a sáskákat kergetni. Zöldmezejesi csak a nagy
hegyekig tudta a sáskákat kergetni, de Juhenes ezen is túl űzte. Amint a
hegyeket már jól elhagyta, talált egy Vénbanyát, ki tilolt s a kenderből
tömérdek sáska jött ki minden csapásra; Juhenes ekkor a Vénbanyát
felaprózta, a kendert pedig a törővel együtt mind megégette, azután
visszament Zöldmezejesihez, ki térdre borult előtte s elismerte, hogy
gyengébb, mint ő, megadja magát és szolgája lesz. Zöldmezejesit magához
véve, hazament, de atyja még ekkor sem volt megelégedve vele.
– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor
leszel minden tekintetben vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot,
kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes
tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy
míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér
csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.
Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost
elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és
fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor
Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki
Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog
meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek
indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.
Amint mendegélt, előtalált egy igen sovány farkast, az oldalán tarisznya
volt, kérdi tőle, hogy miért van tarisznya nála s hogy micsoda
helyzetben van?
– Én most juhász- és egyszersmind borjúcsordás is vagyok a Kanbarát
jószágai mellett, sovány pedig azért vagyok, mivel ha történetesen
megennék egy borjút, vagy egy juhot, Kanbarát azonnal megöletne.
Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért
addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután
ugyancsak vendégeskedtek.
Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz
reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.
Amint mendegélt tovább, talált egy sovány rókát, melynek az oldaláról
szinte tarisznya fittyegett alá, ettől is megkérdezte, miért van
tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van? A róka azt felelte, hogy
liba- és tyúkpásztor, soványsága pedig onnan van, mert egy tojás nem
sok, de még annyit sem szabad neki megenni.
Juhenes ennek is addig beszélt, még egy pár tyúknak a vérét vették s
lakmároztak.
A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha
szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.
Amint továbbment, folyóvízhez ért, melynek partján megállt, elővette a
farkastól kapott sípot, megfújta, a farkas tüstént ott termett, átvitte
a vizen s eltünt. Juhenes pedig egy Vénbanyára talált, ki így szólott:
– Tudom, hogy Tündérszép Ilonát keresed, meg is kapod, ha reám
hallgatsz, útbaigazítalak. Nézd, ama gyönyörű szép ligeten, a folyó
partján, oda szokott járni fürdeni tizenkét hattyú, tizenegy a ruháját
mind egy csomóba rakja, a tizenkettedik pedig külön, erre vigyázz
nagyon, mert ez a Tündérszép Ilona. Majd mikor a hattyuk mind a vízben
lesznek, Tündérszép Ilona ruháját kapd fel és szaladj vele erre az én
gulibám felé, de vigyázz, hogy valamiképen vissza ne tekints, mert
tüstént ökörré változol.
Juhenes kileste a hattyúkat s Tündérszép Ilona ruhájával elszaladt, de
meg nem állhatta, hogy vissza ne nézzen, amint viszzanézett, ökörré
változott el.
Ettől kezdve a pohárban a gyűrűből vér csepegett.
Ezen az öreg király és királyné nagyon elszomorodott és felszólították
Zöldmezejesit, hogy lássa el magát jó nyíllal, induljon útnak fölkeresni
Juhenes hamvait.
Zöldmezejesi néhány nap mulva elért az Öregbanya gunyhójához s elmondta,
neki, hogy mi járatban van. Az Öregbanya azt tanácsolta neki, hogy
várakozzék déli tizenegy óráig, ekkor a már eddig ökörré vált
szerencsétlenek mind eljönnek ide gyepelni s ekkor azt, amelyik a
többitől egészen el van különözve, lőjje le. Zöldmezejesi akként
cselekedett és Juhenes feltámadt ezerszer szebb alakban.
Juhenes ezután ismét megkísérte a hattyú ruháját elvenni, el is vette,
szaladt a Vénbanya gunyhójába, de már ekkor nem nézett hátra, Tündérszép
Ilona pedig utána futott. Mikor a gunyhóba beért, a Vénbanya megragadta
és egy oszlophoz köté, Tündérszép Ilona ezalatt szinte beért a gunyhóba,
megfogta Juhenest s úgy megrázta, hogy ha a Vénbanya az oszlophoz nem
köti, talán darabokra hullott volna.
Későbben kibékült Tündérszép Ilona s megszerette Juhenest, egymásé is
lettek volna, ha nem rettegtek volna a Kanbaráttól. Hozzámentek tehát és
ott Juhenes nyúllá változott át s a kertben levő bokrok közt lappangott;
Tündér Ilona pedig annyira megtetszett Kanbarátnak, hogy eleinte a házat
sem igen hagyta el, később azonban elment vadászni.
Míg ő odajárt, Juhenes magára vette eredetalakját s tanácskozott
Tündérszép Ilonával, miképen tegyék Kanbarátot semmivé? Abban állapodtak
meg, hogy legjobb lesz, ha Kanbarát kegyelmébe behízelgi magát
Tündérszép Ilona és megtudja, hol van Kanbarát ereje.
Másnap kérdezősködött is Kanbaráttól ilyesmiről, s azt mondta, hogy a
seprőben van az ereje.
Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát,
azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje.
Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta,
hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek
a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben
van az ő ereje összepontosulva.
Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a
farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a
vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről
támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt.
A vaddisznót felbonczolták, megtalálták a galambot, de a galamb azonnal
elrepült. Juhenes elővette a rókaadta sípot, megfujta, megparancsolta a
rókának, hogy hozza elő a galambot, mit a róka meg is tett. Megölték a
galambot, kivették belőle a tojást, a tojásból a méhet, melyet Juhenes
megégetett. Ettől az időtől fogva elgyengült, elsenyvedt Kanbarát s
meghalt, Juhenes pedig magával vitte Tündérszép Ilonát s hazájában most
is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 191. sz.)