Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát
jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:
– Ámbár az ilyen nagy adomány engem nem illet, mindazonáltal felséged
kezéből legmélyebb alázattal veszem. Az Isten fizessen meg érte! Nincs
felségednek magzatja? – kérdezé a koldus.
– Nincs! – felelé a király.
– Menjen tehát a fölséges királyasszony a vásárba és amit legelőször
megpillant, a kimondott áron vegye meg.
A királyné azonnal kiment a vásárba s legelőször vérpiros almákat látott
meg s belőlök egyet minden alku nélkül egy garason megvett. Ezt a koldus
két egyenlő részre vágta, úgy, hogy a belsejében levő magvak közül egyik
sem vala látható. Az egyik félre a királynét ráültette s míg ez az
almamag következtében kilencz hónap mulva gyönyörű kis leánykát szült,
addig a másik félnek az alma metszése alkalmával az udvarra ugrott
magvából oly magas fa eredett, hogy a hegyét emberszem meglátni nem volt
képes. Ennek a csúcsán ifjító gyümölcs volt s mint a koldus mondotta,
aki abból eszik, legyen bármily öreg, ifjúvá lesz.
Felnyőlt a leány, a király és a királyné megöregedtek, de hogy ifijúvá
akartak lenni, az országban szerteszét hírdették, hogy aki a facsúcsról
az ifijító gyümölcsöt lehozza, azé lesz a bájos királykisasszony.
Ennélfogva vége-hossza nem volt a vendégeknek; jöttek királyfiak,
herczegek, Tündérasszonykákból pattant csinos ifjak, de ki nyakát, ki
kezét, ki lábát törte ki, mindegyik szerencsétlenül járt ahelyett, hogy
az ifjító gyümölcsöt lehozta volna: mivel a fának csupán csak a tetején
volt némi lomb s innen egész a talpáig ágatlan volt.
Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű
gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de
mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután
felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette,
elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent
rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a
kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le.
Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel
kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.
Megszabadulván akadályaitól, folytatta pályáját. Mikor már hanyatlott a
nap, egy veréblábon forgó várat látott meg a fán, mely csak sok
könyörgés után nyitotta ki kapuit, hol elébe némi kisasszonyka ugorván s
így szólott:
– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?
Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit
sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán
tud valamit a dologról.
Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely
pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az
ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:
– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?
De az ifjító alma felől ő sem tudott semmit és a húgához útasította, ki
ide oly messze van, mint a nénje. A leány kérelmére itt töltötte az
éjjelt.
Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez
csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:
– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?
Elmondta miért jött, de az asszonyka az ifjító gyümölcs hollétét nem
tudta, mindazonáltal nagyon hasznos oktatást adott neki, mint viselje
magát a Fehérleányok várában: hogy a várban, mely ide annyira van, mint
a nénjéé, pontban esteli, vagy hajnali harangszóra érjen, mert a
harangozóval, ki egyszersmind pap is, csak ekkor találkozik, ki őt a
Fehérleányok szeme elől elrejti, különben a Fehérleányok széttépnék.
Reggel számtalan hálálkodás után elmenvén, fokosa segítségével feljebb
haladott. Már a hegyek csúcsán haladott a nap, a várat mégsem látta, mi
őt nagy aggodalomba ejtette. Aggodalma még inkább növekedett, mikor
messze lévén a vártól, a harangocska hangja a fülébe hatott s a tanács
ellenére kint nem akart feküdni, csendesen belépett a várba s az ottlevő
kápolna ajtajának a küszöbje mellé heveredett le. Hajnalban a harangozó
csak a toronyból lefelé jöttekor pillantotta meg Jancsit:
– Mit heversz itt, jer’ velem szobámba, mert jaj neked, ha a
Fehérleányok keze közé kerülsz, hanem először a templomba menjünk.
A pap elmondván a szent misét, azután bementek a szobába s az egész
napot vendégségben töltötték el, mialatt a harangozó elmondta, hogy a fa
hegye még igen magasan van s hogy van három lova; az egyik réz-, a másik
ezüst-, a harmadik aranyszőrű paripa. Ezeket Jancsi azalatt, míg a pap
az isteni szolgálatot végezte, megtekintette s kíváncsiságból a
rézszőrűre ült, mely a csúcsiglevő távolság felényire vihette csak:
– Én tovább nem mehetek, – monda a ló – hanem ülj fel az ezüstszőrűre,
az feljebb visz.
Egyet fordult s leugrásával a várat megrendítette. Jancsi az istállóba
eresztette a lovat, maga pedig a szobában fel s alá járkált. Bejött
nemsokára a harangozó, a ki pap is volt, kinek kérdésére, hogy miféle
robaj volt?
– Mit sem hallottam-mal felelt.
Másnap míg a mise tartott, az ezüstszőrűn kisértette meg a szerencsét,
mely miután már jó magasra, de nem egészen a csúcsig emelkedett,
javasolta Jancsinak, miszerint az aranyszőrűt vegye hátasul, mert ezzel
bizonyára czélt ér s arról a helyrőlvaló leugrásával, hova emelkedett,
kétszerte nagyobb zörgést csinált az előbbeninél. A harangozó kérdésére:
– Nem hallottam-mal felelt.
Harmadik nap felugrott az aranyszőrűre, mely midőn a csúcson felül
szálltak, azt mondta:
– Szemeld ki a leggyümölcsösebb ágat s mikor e magasságról lerepülök, a
legkitelhetőbb gyorsasággal szakaszd le!
Úgy is lett, a ló még egyszer oly magasra szállt, túl a fa hegyén s
Jancsi a lefelérepüléskor leszakítván az ágat, elhozta a gyümölcsöt. De
mikor az ugrásra megzördült a vár, ott termett a pap, a ki harangozó is
volt.
– Mit míveltél, nem félsz, hogy a Fehérleányok bosszújának teszlek ki?
Háromszor kérdezte így a pap, Jancsi háromszor vállat vonított s
hallgatott. A pap pedig, miután haragja lecsillapodott, hazabocsájtá
Jancsit, a gyümölcsöt neki ajándékozta, valamint a lovat is
odakölcsönözte addig, míg a földre ér.
Lejött az udvarra, a paripa kantárját eleresztette s a ló azután
felment. A hozott gyümölcstől a király és királyné oly fiatal lett,
mintha tizenhétéves volna. Erre a ragyogó szépségű királyleány Jancsié
lett, de mivel vele azonnal össze nem kelhetett, mivelhogy csak
tizenkétéves gyermek volt, hogy némi méltósága legyen, nagyobb
helységben bírónak tették.
Hol megfeledkezvén rangjáról, mint gyermek más kanászokkal tekézett,
miközben jól elverték. Megszégyelte magát, hogy elpáholták, elment
bujdosni.
Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével
találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak,
kiáltozott:
– Idegen van a háznál, add elő!
– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett
elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.
– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a
tálban semmi, mégis éhes vagyok?
Ezután a nő második, utóbb harmadik tállal is hozott be és a vak
jóllakván, mondá:
– Te vagy, Miklós fiam?
Az asszony intett Jánosnak, hogy mondja:
– Én.
Erre az öreg vak ekképen szólt:
– Jer’ hát fiam, hadd üsselek arczul.
Mire a nő egy óntányért nyujtott Jánosnak. Az öreg vak az arcz helyett a
tányérra oly rettentőt csapott, hogy a tányér összelapult. Másodszor
mozsarat tartott oda, melyre oly erőset ütött, hogy széthasadt;
harmadszor a máktörő vasra olyant ütött, hogy kétfelé tört. Negyedszer
vasgolyót adott a vaknak, ki oly erővel sujtotta a vasgolyót, hogy a ház
oldalát keresztültörve, a kertbe ment.
Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak
ember fia, Miklós s kiáltott:
– A házunkból idegen szaladt ki!
S Jancsit el is fogták volna, hacsak a harangozó aranyszőrű paripáját le
nem küldi, melynek farkából a vak, mikor Jancsival repülni kezdett,
néhány aranyszőrt ki is szakasztott.
Jancsi ezután felment a várba s az aranyszőrű paripát ajándékul nyervén,
királyi udvarra szállt, jegyesét meglátogatni.
De már ennek férje s két gyermeke is volt. A gyermekeket Jancsi
semmiképen sem akarta elfogadni, de a nőt sem; a nő szétszakítván
gyermekeit, az ablakon kivetette s János keblére dőlt és síránkozott; de
János lovára kapott s elbujdosott.
Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta
meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a
közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit
látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe.
Ebédközben az ifjú a kisasszonynak tudtul adta, hogy hű szeretőt keres,
olyant, aki soha meg nem hal.
– Nekem az én kedves anyám – mondá a kisasszony – egy akó tűt hagyott,
míg azt a varrásban el nem koptatom, a halálnak nincs rajtam hatalma.
– De azután meghalsz? – kérdezé az ifjú.
– Azután meghalok – felelt a kisasszony.
– Igy tehát nem kellesz! – szólt János és felülvén a lovára,
továbbfolytatta útját.
Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony
libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára
Jánoshoz jött, mondván:
– A királykisasszony kéri, tessék ebédre jönni.
Bejövén a várba, a kisasszony jól megvendégelte. A kitűnő szépségű
ifjúnak ez is ajánlkozék s mondta, hogy addig meg nem hal, míg két akó
tűt el nem koptat, melyet anyja örökségül hagyott reá. De mivel egykor
mégis meg kellene halnia, elhagyá őt az ifjú s aranyszőrű paripáján
továbbhaladt.
Most elérkezett egy harmadik vár földére. Itt előbbiekkel egyezőleg
folyt dolga, csakhogy az öreg libaőr neve Mari volt; a királykisasszony
pedig csak három akó tű elfogyasztása után halt volna meg.
Innen erdőkön, hegyeken keresztül nagy tengerhöz jött, melynek egyik
szigetében lakott, kit szíve oly régóta keres. Itt megállapodott
paripája s a következőket mondotta neki:
– El kell válnunk, mert én tengeren a szigetig menni képes nem vagyok.
Most ölj meg, beleimet szedd ki, mosd meg a tenger vizével s oly helyen
rejtsd a föld alá, hol akármikor könnyen megtalálhatod. Ha szükséged
lesz reám, vedd ki belsőrészeimet a föld alól, tisztítsd meg, azután
rázd meg a kantárt és én újra ló leszek. Ha a szigetre akarsz jutni,
miután beleimet elástad, bujj el a testembe s mikor a sas kopogtatja a
bőrt, fogd meg a lábát.
Ezután megtévén a mondottakat, a hozzáérkezett sas lábába fogódzott,
mely csak azzal az igérettel szabadult meg Jánostól, hogy sajkán eljön
érte.
A sast asszonya megpirongatta a késedelemért, de miután elmondta az
okot, megbocsájtott neki s Jánosért küldte. Mikor János odaért, a
kisasszony örvendett s így fogadta:
– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém! Ime, vígadozzunk,
mert soha meg nem halunk!
Ezután sokáig bútalanul éltek.
Későbben Jánosban vágy támadt hazáját meglátogatni s feleségének a
beleegyezésével a partra sajkázott. Itt kiásta a beleket, megmosta a
tenger vizében, a kantárszárat megrázta s az aranyszőrű paripa előállott
s ekkép szólt:
– Amerre te menni akarsz, az mind erdőség és pusztaság, mert kétszáz éve
már, hogy ott nem voltál!
János mégis elment s lovának tanácsa következtében három zsákot vitt
magával. Mikor mélyen bementek az erdőbe, a ló nagyot botlott s mondta
urának:
– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik
s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy
zsákot tölts meg dióval!
Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat
tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:
– Itt volt egykor a két akó tűt bíró leánynak a kastélya.
János leszállott s a másik zsákot mogyoróval töltötte meg.
Mentek tovább s mikor már messzire haladtak, harmadszor is megbotlott a
paripa s mondta:
– Itt van régi helye az egy akó tűt bíró kisasszonynak.
János leszállt paripájáról s a harmadik zsákot suskával szedte tele.
Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a
ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott
jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga
előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt
nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János
kérdezte, hogy miért teszi azt?
– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy,
mindjárt elvégzem.
Ettől megijedvén, lovára kapott s amint lehetett, futtatott, a Halál
utána s már éles karmaival feléje nyúlt, mikor János a zsák suskát
elszórta. Míg a halál ezen nagy keservesen keresztüljött, ő már távol
volt, majd azután a mogyorót s diót szórta a Halál lába alá. E
veszedelem közepett a tengerparthoz értek, a ló itt maradt, János pedig
sajkájába lépett s a sziget vára felé nagy rémüléssel evedzett, mivel a
Halál szüntelen sietett utána. Végre sértetlenül besajkázott a szigetbe
s feleségének elpanaszolta viszontagságait. Már az asztalhoz ültek
ebédelni, mikor az éles fogú Sárgahalál nagy ájtatosan belépett az
ajtón, hogy Jánost magával vigye, azonban a Tündérasszony lehívta a
háztetőről a Zöldhalált, mely felkötvén nagy kecskeméti sarkantyúját,
megragadta a Sárgát és széttépte; János pedig hű párjával most is él a
tenger szigetén.
(Ipolyi A. gyüjteményében 365. sz. Vilcsek Jakab gyüjt. Szeged.)