Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak
volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél
mindig sírt.
Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért
nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s
kérdezé:
– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet,
a másik mindig sír?
A király felbőszült s reákiabált:
– Ejnye, gazember, hát hogy mered azt kérdezni?
Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor
kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre
is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta
atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb
testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.
Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a
kés felakadt az ajtóba, de a kis fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a
kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött
iránta s így szólott:
– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A
jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal
pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő,
amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott
s ezt tőlem elrabolták.
A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták,
hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket
atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg
király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései
mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.
A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be
enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen
sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta
már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.
Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt
megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog
haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését
egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére
kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van.
Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a
másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a
korcsmába.
A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg
kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga
pedig leheveredett.
Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy
rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát,
de a róka megszólalt:
– Ne bánts engem, királyfi, jótéteményért jót várhatsz!
A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel
beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így
szólott hozzá:
– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod
hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda
elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az
életednek.
Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és
tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s
azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne
fáradjon gyalog, így útaztak.
Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már
enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka
megvígasztalta:
– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet,
lőjj közülök!
Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi
pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet
megsütötték, jóllaktak.
Reggel korán felköltötte a kis róka a királyfit s útnak indultak.
Már három nap utaztak, mikor a kis róka azt mondhatta:
– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül,
csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!
Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka
megállapodott s így szólott a királyfihoz:
– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen
tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok
mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar
megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette
faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz,
csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!
A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s
kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor
így gondolkozott:
– Ej, levágom én ezt vaskapával és sietek kifelé!
S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök
mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a
földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt
pedig ismét visszatakargatták.
Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt
királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni,
ezért halállal fog lakolni.
Erre a királyfi így felelt:
– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült,
kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!
Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s így szólott hozzá:
– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér
arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól
vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod,
meghalsz!
Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról
hozzákiáltott:
– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már
most egy út helyett kettőt kell tennünk!
A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s
kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a
lóra, mentek, mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így
szólott:
– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran,
egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a
tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére;
lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz
az életednek!
A királyfi egész elkeseredetten mondá:
– Ne félj, édes kis rókám, úgy teszek, amint mondottad!
S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi
közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem
áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett
s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a
tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet
nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.
Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett
piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?
A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette
a tátos lovat ellopni.
Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt
mondá:
– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod
a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!
A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről
megszólította:
– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már
nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte
ördöngősebb ennél!
A királyfi rimánkodott neki:
– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat,
bármit mondasz is!
Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a
királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig
a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit
tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép
királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor
bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón
keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen
elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:
– Megcsókolom, ha mindjárt meghalok is!
De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen
esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor
a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a
lóra a királykisasszonyt a királlyal, ő pedig a lónak a hasa alá bujt s
mentek a széllel verset.
Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt,
tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte
utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az
Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig
megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg
magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat
is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt
megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s
üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő
egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a
királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a
királyfi.
Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget
csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér
aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe
vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.
A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem
látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre,
tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött,
ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett
vissza a királyra; a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy
tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a
róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős
király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem
tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a
királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.
Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak,
ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három
lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.
Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent
s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a
királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.
– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül
maradsz!
Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt
megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen,
még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott,
végre így szólott:
– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni;
vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki
a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied
lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám,
mert máskülönben elfognak!
Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már
hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta
a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad
választást adott neki lovai közül.
Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban
az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre
egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát
egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott
eltűnt.
A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a
királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés
hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az
Ördögős királynak.
Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a
királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra
s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit
azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:
– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az
volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a
királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!
A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen
egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a
királyfi, hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka
visszaadta neki:
– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam,
milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban
száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!
Ezzel mind a kettő útnak indult, egyik az erdőben, másik az úton.
Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt,
bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije
van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy
népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait,
kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s
megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek
elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és
szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már
ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor
a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró
gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy
szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután
eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.
Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban
megirígyelték tőle a szép leányt s összeesküdtek ellene és száraz kútba
dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte
magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a
róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott
szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak
mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység
fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi
visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:
– Fogd meg jobban! – s ismét gúnyolta.
Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már
akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a
róka, hogy:
– Ereszd el már a farkam!
Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s
azt mondá:
– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát,
amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel
és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek
mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!
A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az
atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek
kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz
közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett hozzá élve! De a
kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek,
gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit
agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem
rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült
reá s nyargalt, hogy bámultak!?
Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a
királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott
azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a
királykisasszonynak kedve jött lovagolni, kihozatta a lovásszal a tátos
lovat s körüllovagolta vele a várat; azután a herczegeknek is kedvök
jött lovagolni. Kihozatták a szép paripát, de a tátos úgy elrugta őket,
hogy alig voltak képesek fölkelni. Az öreg király is megülte még a
lovat, de más senki.
Későbben a királykisasszonyt el akarta venni a nagyobbik herczeg, s
minden tartománybeli királyt meghívtak. A vadak előteremtését a két
herceg vállalta magára, többedmagukkal kimentek vadászni; a kislovász is
elkéredzkedett a királytól vadászni, elindult a kis kutyával és egy kis
lóval s utólérte a hercegeket, kik az erdőfelé tartottak s reákiabáltak,
hogy hogy mer utánok jönni, elkergették a síkságra.
A kislovász odament, ahova mondták s három szekér vadat lőtt önmaga,
bátyjai pedig semmit sem, mit nagyon szégyeneltek. Majd azt kérdezték
tőle, hogy mit kér azért a vadakért? De a kislovász nem pénzt kért, csak
azt, hogy akasztófát süthessen a lapockájokra. A herczegek összeszidták;
hanem mégis úgy gondolták, hogy a lapoczkán az akasztófa nem látszik,
beleegyeztek.
Elérkezett a vendégség napja; király fogadott királlyal, hogy
országjokat veszítsék el, ha lovászuk meg nem üli a tátost. A tátos mind
fejenrugta a lovászt, csak a kislovászt nem, ki meglovagolta. Ezért
nagyon becsülték a kislovászt, a vendégek ebéd után behívták,
beszélgettek vele, nagyon tetszett a beszédje. Majd azt mondták, hogy
mondjon egy mesét!
A kislovász elmondta az életét, úgy amint volt, az egész vendégsereg
összenézett, a herczegek kiakarták dobni az ablakon, ha a szavát vissza
nem vonja; de a kislovász azt kívánta, hogy mutassák meg a hátukat, mit
nem akartak megtenni. Végre az öreg király rájokparancsolt; ekkor azután
kisült minden, hogy nem ők lőtték a vadat, nem ők hozták a szőlőtőt, sem
a királykisasszonyt.
No, az öreg királynak sem kellett több, a két nagyobbik fiát
felakasztatta, a kisebbikkel összeházasította a királykisasszonyt. A
királyok, kik elvesztették országukat, haláluk után mind neki ajánlották
fel.
Még a róka is királyfinak változott, mert addig volt elátkozva, míg
valakivel jót nem tesz.
Akkor hétszerte vígabb lakodalmat tartottak, Honczidától Bonczidáig
folyt a sárga lé s boldogul éltek s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 28. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramarossziget.)