Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre
ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában
kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő
örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez
volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta.
Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás
szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott
fölkeresésére.
Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy
síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:
– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy
föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a
Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint
vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját
elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket
győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak
ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s
meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a
melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat
balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő
Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!
Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt
nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a
Tündérek hídja alatt.
Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon;
Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt
ráismert s nyomban követte őket.
Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az
letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá
lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó
buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem
érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához
fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség
körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig
visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos
ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos
indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte,
nem látott senkit, nem hallott senkit.
Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a
szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták
fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany-
és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.
Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép
ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput.
Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami
titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével,
mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs
csikorgása hallatára kiszólt hozzá:
– Ki vagy?
– A hűség embere! – volt a felelt.
Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába
volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé
állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve,
benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a
titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot
beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a
négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az
ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.
Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s
mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván
a kulcsot balfelé.
Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is
legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába
tette.
Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb
hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton
növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón
szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.
A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot
megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb
tündér maradt ott s így kérdé őt:
– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?
– Csak hűségem és szeretetem.
– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér,
de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!
– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.
– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?
– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.
– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos
kulcsát?
– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.
– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott
tanácsot, úgy-e?
– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja
szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is
kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.
– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily
veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos
bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia!
aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit,
szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz
büntetésed!
– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest
számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!
– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?
– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.
Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.
– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem
fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a
lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget.
Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá,
vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha
kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér
közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy
koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!
– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!
Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod,
mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp,
hopp! ott teremj a hídnál!
Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály
hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az
elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s
legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját
fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe,
urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt
elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a
várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves
volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot,
gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból;
tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi
irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek
a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos
becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát
vagy mást megkent s mondta:
– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!
Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele.
Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre
elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott,
valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók.
Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint
valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel
egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban
tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal
volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany
almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt
őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól;
sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik
egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy
azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és
azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.
Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta,
mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát:
a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb
madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a
forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan
serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.
Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról.
Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt
mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza,
hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és
ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.
Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt
egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon,
lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a
bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta.
Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút
akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak,
azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák
hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl.
Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét
megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors
inalásra nem inti.
Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a
Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről,
szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe
jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a
sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így
meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott
egy fa alatt ült le s pihent.
Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két
szarkamadarat hall beszélgetni:
– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.
– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a
homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre
megyen.
– És ki ennek a gazdája?
– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor
látni, annyiféle.
– És hol lakik e furcsa ember?
– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha
látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen,
hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált
Tündérországban, olyan ember megismerheti.
Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez
utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg
nekieredt a partnak.
Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a
nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra
talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére,
hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.
– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne
találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak
sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!
Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván,
köszönetet mondott s tovább ment az úton.
Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy
mi járatban van?
– Szolgálatkeresésben! – mondá.
– És mit kívánsz bérül?
– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.
– S mihez értesz?
– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám
bíznak, úgy végzem.
– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom,
szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod,
jer velem!
Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy
felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami
rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos
pofával.
– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.
Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen
vigyorgó vén szatyor.
– Éhes vagy, fiam, úgy-e?
Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette
mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.
Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon
magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki
egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment
nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert,
fecskecsevegést hall:
– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed
volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem
vesznének el soha a te lovaid!
Kampó azonnal megtette.
– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek,
előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a
szavokat.
Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott;
eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a
leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s
a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte.
Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve
tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon,
elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész
állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem
mehetett be azon, hogy neki árthasson.
Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta,
mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével
erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel
böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a
pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte
azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt
ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.
Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának,
hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:
– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki
szándékodat!
Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.
– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?
Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.
– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de
legyen, nesze!
– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!
Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek.
Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem
akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az
erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig
sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a
küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a
bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt
mint a szél.
Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből,
szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos
legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a
síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér
munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem
láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy
jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.
A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt
ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak
beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak
diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen
földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál
megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.
– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de
Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.
– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.
Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött
Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott
s eltünt a gonosz nő.
Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta
Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.
Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm
lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a
jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a
dicsőséggel s nem fogadott el semmit.
Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a
törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét,
hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a
diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte,
míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos
Tündérvitéz.
(Ipolyi A. gyüjteményében 317. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)