(Az előző sz. változata.)
Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a
királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden
reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn
már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.
A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a
körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél
álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem
tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.
– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon
nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!
Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra
tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a
fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány
lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét
visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek,
megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és
azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a
körtéknek!
A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni,
mert reggel egy Vénbanya a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez
pedig azt észrevevén, elrikította magát:
– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most
nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez
nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom
kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.
Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a
Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.
Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy _malomkövön_,
_pálczán_ és egy _vaspapucson_ veszekedni. Kérdezte tőlök, min
veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:
– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket,
melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember,
a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van,
ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!
– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb
ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!
Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi
magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:
– Hipp, hopp! szeretőmnél légyek!
És azonnal ott termett, míg az Ördögök sírva néztek utána.
A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott
magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem
állhatta.
A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen
neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy
fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki
azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni,
leányát majd csak megszereti.
Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan
szólította, nem kelt fel.
Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis
beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a
kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.
Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta
urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak
leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.
Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy
vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy
fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a
malomkövére és elment Szerecsenországba.
Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni,
előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki:
– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál,
tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt,
azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.
És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni
az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris
eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt
és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A
Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának
ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak
nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.
– Ne sírj, – mondá neki – mindjárt le fogom vágatni az erdőt!
S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy
pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt;
éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?
– Le!
Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó
vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.
Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre
elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta
a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.
Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az üveghegyeket gyűszűben hordja
más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt
mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a
szomorkodót, elhordatta a hegyet.
Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott
kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de
ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a
Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.
Tündér Ilona pedig királyné lett, a királyfi elvette és boldogul éltek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Csécsény.)