Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt
egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy
éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király
gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem
volt az egész világon.
Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel
gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt
helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.
Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s
kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi,
fele vagyonát megkapja.
A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához,
azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok
és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák
eltüntek.
Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és
megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.
Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a
többivel. A középső sem járt jobban.
Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött
aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.
A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni
kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet
szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor
is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét,
így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett,
feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához
tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a
tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:
– Itt vagy, tolvaj!
Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany
fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.
– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj
nálam!
– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván –
játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat
leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy
te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!
– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem
élhetek!
– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd igéretemet, hogy ezentúl
mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha
látni akarsz!
Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar
nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija
homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg
továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.
Minden éjjel kiment Argyilus őrködni s Tündérszép Ilonával mulatott.
Volt a király udvarában egy _Vénbanya_, ki is Argyilus herczeget nagyon
szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy
Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a
király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:
– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz
reá, mikor az almafánál őrködik!
A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni,
a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a
királynak:
– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni,
gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló
képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány.
– Hazudsz, Vénbanya! – kiált fel a király – az nem igaz!
– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy
megismerje, miszerint igazam van.
Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak,
maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor
előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona
hajából, azután lassan elment.
Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus
is.
– Mi bajod, kedves?
– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem
maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet
elvágtak!
Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra
gyugván:
– Ne! – úgy mond – erről megismer Ilonád akárhol.
Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott s elrepült.
Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen
elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így
szólott:
– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az
időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt
hiszem, nem lesz ellenvetésed!
– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak
keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!
Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni
kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt
nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána
az egész udvar gyászba borult.
Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még
a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára
talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya
nagy csodálkozással kérdezé:
– Hol jársz erre, mikor ritkaság, ha ide madár repül is!
– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép
Ilona merre lakik?
– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a _Nap_, az
mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát,
felfal!
Erre elbujt Argyilus. Hazajött a Nap, belép a szobába, elkezdi:
– Fi, fi, anyók, emberhús, büdös!
Erre kimászik az ágy alól Argyilus, szépen köszöntötte a Napot.
– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna!
Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a _Hold_ bátyám fog tudni
felőle!
Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a _Szélhez_
utasította őt.
Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén
tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?
– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben
lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!
Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit
sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot?
Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest
nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.
Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a
homlokán volt.
– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról
valamit mondani: hol lakhat?
– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél
volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit,
de talán állataim közül tud valamelyik felőle!
Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle
állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre
előkullogott egy sánta farkas:
– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl
lakik, ott törték el a lábomat!
– Tehát vezesd ezt a herczegfit oda – mond a király.
A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz
esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.
– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni,
hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel
elbúcsúzott tőle és elsántikált.
Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három
heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament,
kérdezte tőlök, miért verekednek?
– Az atyánk meghalt s maga után ezt a _köpönyeget_, _ostort_ és ezt a
_bocskort_ hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed,
a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt
mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem
tudunk mi megegyezni!
– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon
fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!
Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az
ostorral egyet csattantott, mondván:
– Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, tudniillik Tündérszép Ilonánál!
Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.
Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust,
beszaladt Tündérszép Ilonához:
– Nézd, itt megy Argyilus!
Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.
Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.
Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy
csodálkozással nézett Argyilusra:
– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani.
Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak
éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te
háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen
jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!
– Nem félek én tőle, – mondá Argyilus – megvívok én vele!
De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá,
selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára,
mondván neki:
– Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, azért ne aludj el!
E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart,
elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt,
ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon
valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét,
felkiáltott:
– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a
kárhozattól!
De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint
felébredt, mondta a Vénbanya:
– Itt volt Ilona, de te mélyen aludtál.
Ez így történt háromszor egymásután.
Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a
sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség
elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a
Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány
valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt
éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és
azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén
Boszorkány elsülyedt.
Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát,
előbb tizenegyszer pofonvágta:
– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat
mondtak!
Ilona ezt rebegte: Megérdemlem.
Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta,
ostorával egyet csattantott:
– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! –
mi azonnal megtörtént.
Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most
is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 32. sz. Hont v. megye.)