Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli
részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki
apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.
Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát
akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így
elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, –
éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal
találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s
elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.
Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte
siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab
kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna,
megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit
hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz
néven vett.
Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget
magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át
kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot
ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy
tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett
több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta
megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most,
minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz,
nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.
Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült
társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént
megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:
– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos
vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána
vért köpött, egyet rugott és meggebedt.
Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig
ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben
halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.
Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte
setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes
medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis
sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel
ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.
Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat
agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett
ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a
töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni.
Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén,
mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma
vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a
medvékkel küzdeni.
Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy
közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért,
a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát
és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott
hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték,
hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?
Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát
cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna,
félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét
is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az
egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre
elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó
fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett
nyugodnia sorsába.
Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy
hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett
tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva
szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a
farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s
vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat
hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és
széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól
megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült
Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.
Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta
az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe
vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.
A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről
csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült,
azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi
észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák
megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő
emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a
helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem
találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és
zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni.
Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:
– Kóbor Jancsi.
– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem
lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!
Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e?
Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.
– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából!
jöjj, egyél amit találtál!
Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő
minden szó nélkül elfogadott.
Miután ettek, mondák neki:
– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk
társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az
esküt letenni.
Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a
szemébe.
Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai
fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik
barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra
húzott emberfejek.
A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha
el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért
mindent.
Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba
vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem
tudott.
Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a
többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve
s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek
osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett
s most megáldozandó nőnek?
Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem
mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész
életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.
Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány
rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét,
mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért
nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más
tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért
adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig
magok itták meg.
Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem
szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a
Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.
Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük
volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete
kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, midőn
mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi,
főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a
nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja
máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy
zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt
befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt
talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?
– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem
messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok,
úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép
virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú
emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az
övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam,
megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek,
hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.
– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg,
hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!
– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst,
harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni
fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha
használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig
rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt
megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő
kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A
varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy
észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a
varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek
bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.
Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt.
Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az
utasítás szerint.
Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a
tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga
előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte.
Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.
Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt,
csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el,
mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki
az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével
hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart
menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott
kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel.
Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja,
hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva,
megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.
Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is,
hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és
szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.
Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az
Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az
emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi
arról előre gondoskodott.
Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a
barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat
kiszabadították.
A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a
Tündérkirály is.
Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl,
mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem
jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.
Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment
Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 521. sz. Kiss Lajos gyüjt. Turkeve.)