Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben
nagyobbrészt juhokat tartott.
Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az
egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor
ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat
többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj
mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:
– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány
juh hijával jön haza?
A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére
kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek
és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére
hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.
Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a
nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre
járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az
erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy
a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte
lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és
észrevehetetlen sebességgel két juh a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt
látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami
pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre
egészen megijedt.
Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor
elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek,
kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a
Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az
emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a
nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit
látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi,
mint az embernek egy kenyérmorzsa.
E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen
férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér,
majd körültekint a ház népén és imígy szól:
– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a
végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is
megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.
A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg
rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja,
meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.
Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, az öreg előveszi a
könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a
Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt,
hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen
felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék
végét az ujjára tekeri:
– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében,
azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz,
mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni
félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.
Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az
Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja
a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat
fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a
kantárt jól tartsa a kezében.
Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s
gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász
kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját
felveszi.
– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz
mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.
Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s
mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől:
– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek,
bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk
kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak
ritkán hat, ritkuljanak hát!
Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak,
egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó
melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A
Sárkányhús jéghideg.
A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott
el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.
– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az
elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más
világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a
szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.
Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és
eltűnt.
A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva
ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit
a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás
jövendölését beteljesedve nem látta.
(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János
gyüjt. Kecskemét.)