Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni.
Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek
valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a
gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott
csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.
Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak,
mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket
látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki
nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy
hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.
Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek
játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:
– Édes testvérem, menjünk ama magas hegyre!
A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás
hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú:
– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat,
melyeket szüleinktől tanultunk!
Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy
kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva,
igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek
egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:
– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre
sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem
majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal,
amennyire szükségünk lesz!
Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak
szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a
bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután
naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették,
hordogatták, hogy gazdagok lettek.
Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket,
megszólították atyjokat:
– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet,
tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő
fegyvert!
– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy
csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra,
válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!
Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem
találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy
czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy
alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul
oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz,
hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s
meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.
Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol
sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott
láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is
vették.
Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már
hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki
vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a
kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két
kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt,
hogy elmennek szerencsét próbálni.
Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé
ágazott el. Itt az idegen azt mondá:
– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy elváljunk egymástól;
nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha
azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve,
tudja, hogy testvére meghalt!
Megcsókolták egymást; egyik az egyik, másik a másik úton indult el.
Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott,
kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:
– Kérlek, fogadj meg engem szakácsodnak s kutyámnak és lovamnak adj
enni!
A királynak szüksége volt az emberekre, megfogadta.
A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a
tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a
tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:
– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha
kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom,
hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred,
hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!
A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a
legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú
volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.
Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta
a Sárkány, odakiáltott:
– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a
halálfija lesz!
Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az
izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a
legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány
bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.
Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte,
miként kellene megszabadítani a király leányát.
– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd
a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a
királyleányt!
Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott
volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több,
felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a
tarisznyájában levő vízzel hintse meg.
Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy
majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több,
kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több
fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már
veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a
vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt
legyőzte.
Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a
vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az
istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén,
felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap,
hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat
hallotta:
– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát
vigye ki neki a tengerhez!
Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme
szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy
készüljön a halálra.
A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány
kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz
is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.
Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz
ekkor is legott eltűnt.
Igy történt a király harmadik leányával is.
Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek,
a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három
gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott
volna, lefeküdt velök.
Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen
felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni:
– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most
alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd
kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska,
jutalmazd meg őt!
Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A
fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé,
szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem
hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király
parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá
ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak.
Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót
feltalálni; örültek a leányok is.
A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki
feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s
minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.
Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta
a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok
csontjait.
Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni.
Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja
fel a vállára.
A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de
alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett,
mindenütt víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit
volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá
meg, kinek a vállára feladta a zsákot.
A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul
három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a
lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára
köti.
Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé
vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a
király fejét.
Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt
tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a
fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.
Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a
testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A
királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló
volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és
kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:
– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva;
azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán
megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat
oly soká!
Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy
tetette magát, mintha a férje lett volna.
Ott hálván, másnap reggel mondá a királynénak:
– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon
leszek.
Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a
tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni
zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy
menne és felemelné neki a zsákot a hátára!
Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette,
látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó
felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé
menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván,
belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját,
lovát.
Az asszony mit sem sejdített, így szólt az ifjúhoz:
– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája
nyakára és kardjára.
Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és
kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki
ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.
Akkor mondta az ifjú:
– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz
szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én
nem ismerem ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól
lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz;
azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és
testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd
életre; mert különben halállal halsz meg!
Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy
darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván
pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott
nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és
lehúzta, mire a király felébredt.
– No most vezess ki bennünket a szárazföldre e víz hullámai közül.
Az asszony azonnal engedelmeskedett.
Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony
fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút
áll, a kis szekeret magukkal elvitték.
Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos
sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép
jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.
Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához
és ott látta a kését a földön fetrengeni.
– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen te elindultál és
mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.
Itt elmondta a feleségével való viszonyát.
– Végre az ottani meghálás után idefutottam.
A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi
haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte
a kastélyba.
Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét
megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta
meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult
éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.
– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton
megöltem.
Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni
kellett és testvérje általvaló feltámasztását.
A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is
sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által
életre lehetne hozni!
– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a
holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.
A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király
teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a
testvérjéért, a kocsira tette, fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s
bevitte a királyi palotájába.
Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól
megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta
neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott
a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.
Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik,
hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset
kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által
odavitetett a fához és ott hagyták őtet.
Ezek után boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.
(Ipolyi A. gyüjteményében 55. sz. Furdek F, gyüjt. Debreczen.)