Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé,
de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s
összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.
Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:
– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?
Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:
– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal,
hiszen csak megélünk ketten!
– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még
valaha.
Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután
nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök
menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.
Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt
elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen
voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt
mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak,
elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű
posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó.
Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit
sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt
ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először
egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén
boszorkányt:
– Jó napot kívánok, nénémasszony!
– Adj Isten neked is, kedves fiam!
Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:
– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van
beborítva?
– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy
kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű
Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak
eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli
leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A
király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost
gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az
kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát
megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert
volna nézni.
Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok
nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a
királyleányt.
Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan
leánykát?
– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.
Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló
volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból.
Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival
megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár
bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.
A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a
várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a
kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal
kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét
lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől
fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta
magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.
A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté
törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.
A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából,
ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után
lenyugodván, elaludt.
Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy
czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de
mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és
hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét
villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos
állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre
lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt,
kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.
Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy
ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez
és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta
segíteni?
A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a
farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után
előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:
– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?
– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment
a nyakán, őt akarom feléleszteni!
Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó
nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a
kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s
futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét,
odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha
sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha
királyvérből származott volna.
Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté
perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz
küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony
azt felelé:
– A czigány.
A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de
előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni,
hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák
észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak,
a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem
tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal
megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a
kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált
a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki
levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel
telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas
hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az
ételt.
Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez
alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért
az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s
ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.
A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova
viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig
ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba
fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a
király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna
a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.
Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy
az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:
– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!
Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik
felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette
tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a
czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után
kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött,
hogy a czigány volt a gyilkos.
Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a
legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.
A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a
méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.
A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal
együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban
részesültek.
(Ipolyi A. gyüjteményében. 25 sz. gyüjt.)