Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már
neki egyszer egy magzatot.
Isten valahára meghallgatta kérését. Egy este a mint lefekszik, alig
alszik el, már is fölébred s nyugtalankodik. Kimegy a konyhába, tüzet
éleszt hirtelen, akaratja ellenére is szelet bocsájt s anélkül, hogy
észrevenné, mi történt, legnagyobb bámulatára hallja:
– Anyám, adj inget, gatyát és adj ennem! én megyek!
– Ott van a suton egy liba; egyél! – mondja az anya.
Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta
fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.
Ez a fia volt az Este, mivel esteli időben született.
Az asszony a legnagyobb sopánkodás között feküdt le és aludt el, mivel
alig született gyermeke s már is eltávozott.
Éjfélkor ismét fölébredt, tüzet élesztett, ekkor született másik fia: az
Éjfél, kinek pendele másik felét adta oda, ez is eltávozott.
Hajnalkor szinte azon a módon született Hajnalka. Ennek az ingét adta
oda az anyja. Ez is eltűnt. Az asszony egész napon szomorkodott azon,
hogy egy éjjel három fia született és még sincs egy sem.
Bekövetkezett az este, már az asszony szunnyadófélben volt, mikor
zörgést hall az ablakon. Hazajött Este, éjfélkor Éjfél, hajnalban
Hajnalka. Reggel kimegy Hajnalka az útczára, látja, hogy a város gyászba
van borítva. Bemegy, kérdezi anyját:
– Miért van ez?
Anyja megmondja neki, hogy a Sárkányok a király három leányát elvitték,
ezért van a gyász.
– Menjen édesanyám, jelentse meg a királynak, hogy mi kiszabadítjuk a
leányokat a Sárkányok körmei közül!
Az anyja elment, elmondta a királynak, ki nagyon megörült az ajánlatnak
s magához hívatta a három vitézt. Amint a király megpillantotta őket,
felkiáltott:
– De derék gyermekek vagytok, még ilyen három embert nem láttam
országomban, ha leányaimat hazahozzátok, nektek adom feleségül s
azonfelül fele királyságomat!
– Jól van király – felelt Hajnalka –, mi a királykisasszonyokat
hazahozzuk, csak egy kérésünk van: csináltass háromszáz mázsa vasból
vasmacskát és háromszázhatvanhat mázsából láncot!
A király megcsináltatta.
Hajnalka azt mondja testvéreinek:
– No, vegyétek föl e vasmacskát és lánczot s hozzátok utánam!
De azok meg sem bírták mozdítani. Hajnalka felszedte a lánczot karjára,
a vasmacskába pedig beleakasztotta a mutatóujját, fölvetette a vállára s
útnak indultak.
Mentek, mentek, már az óperencziás tengeren is túl értek egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, mikor megálltak.
– No, bátyáim – szólt Hajnalka –, hajítsátok föl e vasmacskát az égbe.
De minek is mondom ezt, mikor föl sem bírjátok emelni!?
Hajnalka neki csóválja a vasmacskát, földobta az égbe.
– No most – mondja Hajnalka – menjen föl valamelyiktek!
Az öregebb azonnal útnak indult, de csakhamar visszatért, mert már oly
magasan volt, hogy a földön levők csak akkorának látszottak, mint egy
szúnyogczomb és még sem ért föl. Útnak indult a másik, de ez is
visszatért; mert testvéreit szúnyogköröm nagyságuaknak látta és még sem
érte el a vasmacskát.
Ekkor Hajnalka megesküdtette testvéreit, hogy addig ott lesznek, még
vissza nem tér. Hajnalka fölment, megrázta a lánczot, vele testvéreit
alól majd agyonverte. Ezek is meg akarták rázni, de alig bírták egy
keveset megmozgatni.
Hajnalka útnak eredt a másvilágon. Ment, mendegélt, végre megpillantott
egy kácsalábon forgó kastélyt.
– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja!
De ez még hétszer sebesebben forgott.
– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!
A kastély megállott, Hajnalka bement, a legöregebb királyleányt ott
találta; ez mindjárt elébe szaladt Hajnalkának s így szólott:
– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog
megszabadítani engem!
– Még nem bizonyos, majd akkor tudjuk meg, ha a Sárkányt legyőztem.
Miről lehet megismerni urad jöttét?
– Hét mérföldről hazahajít buzogányán egy nyulat, hogy felét süssem,
felét főzzem meg számára!
Alig mondta ki e szavakat, az asztalon terem a buzogány a nyúllal.
Hajnalka felkapja a buzogányt s még hét mérföldre dobja vissza és
félrevonul.
– Ejnye, ki dobta vissza buzogányomat – szól a hétfejű s legöregebb
Sárkány. – Az öcsém nem, mert azok ily bolondságot nem tesznek.
Bizonyosan kis Hajnal tette ezt.
Mikor hazaért, mindjárt mondja feleségének:
– Ki van itt, bűzt érzek!
– Nincs itt senki, kedves uram. Az egész világot bejárod s magaddal
hozod a bűzt!
– Hol vagy, kis Hajnal? – szól a Sárkány – Neked itt kell lenned!
Hajnalka előugrik:
– Mit akarsz, kutya?
– Gyere, együnk! – szól a Sárkány.
– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik
kedve szerint.
Kimentek birkozni. Hajnalka legyőzte a Sárkányt, fejeit levagdalta,
mindegyikből kivágta nyelvének a hegyét s leszedte a körmeit is, mind a
tarsolyába vetette, azután visszatért a kastélyba. A királyleány majd
kibújt a bőréből, mikor Hajnalkát meglátta.
– No gyerünk! – szól a királyleány.
– Várjunk még egy keveset, a többi testvéreid is itt vannak valahol,
őket is meg kell mentenem!
Erre a királyleány nagyon megszomorodott, mert őt ragadta el a Sárkány
legelőször. Hogy testvérei sincsenek otthon, nem tudta. Megcsókolták
egymást, elváltak. Hajnalka tovább ment, a királykisasszony a kastélyban
maradt.
Hajnalka ment, mendegélt, még egyszer szemébe ötlött a lúdlábon forgó
kastély.
– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja.
De az még hétszer sebesebben forgott, mint azelőtt.
– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!
A kastély megállt. Hajnalka betekintett, gyönyörű szép leányt látott
varrogatni; kopogtatott az ajtón és benyitott. A királykisasszony elébe
szaladt. Hajnalka csak azt kérdezte:
– Micsoda a jele az urad jövetelének?
– Tizennégy mérföldről hazahajít buzogányán egy őzet.
Alig mondta ki ezt a királykisasszony, mikor a buzogány az asztal
közepén forgott. Megkapta Hajnalka a buzogányt, huszonnyolcz mérföldre
dobta vissza. A Sárkány ezen megszeppent s úgy okoskodott:
– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem
tesz ilyen bolondságot!
Alig érkezett haza, mindjárt kérdezte feleségét:
– Ki van itt? Idegen bűzt érzek!
– Nincs itt senki!
– Itt kell lennie Hajnalkának. Mond meg, hol van?
Erre előugrik Hajnalka:
– Itt vagyok kutya, mit akarsz?
– Gyere, együnk – szól a tizennégyfejű Sárkány – s azután vívjunk!
– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halnia, a másik aztán majd eszik!
Hajnalka a tizennégyfejű Sárkányt is legyőzte. Csak úgy bánt vele, mint
a hétfejűvel.
Visszatért a kastélyba A királylány amint Hajnalkát meglátta, elébe
futott s egész örömmel mondta:
– No, most hát menjünk!
– Ne még, előbb a húgodat is meg kell szabadítanom!
Összeölelkeztek s Hajnalka útnak indult.
Ment, mendegélt, végre megpillantotta a darulábon forgó kastélyt.
– Állj meg, kutya egye meg a véred, urad parancsolja!
De az még tizenhétszer sebesebben forgott.
– Állj meg, kis Hajnal parancsolja!
A kastély megállt. Hajnalka bekukucskált a kulcslukon, gyönyörű
teremtést látott varrogatni. Kopogtatott és bement. A királyleány elébe
szaladt:
– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog engem
kiszabadítani!
– Majd elválik, mi a jele az urad jövetelének?
– Mikor huszonnégy mérföldre van az uram, hazahajít a buzogányán egy
szarvast.
Alig mondta ki, mikor a buzogány az asztal közepén termett. Felkapta
Hajnalka s negyvennyolcz mérföldre dobta vissza s a Sárkány orrát majd
leütötte.
– Ez bizonyosan Hajnalka munkája volt. Testvéreim ilyent nem tehettek,
mert nincs annyi erejök.
Alig ért haza, kérdezte feleségét:
– Hol van Hajnalka, add elő!
Előugrik Hajnalka:
– Itt vagyok, mit akarsz?
– Együnk! – szól a Sárkány.
– Majd eszik, a ki megmarad! – mondja Hajnalka.
Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre egy tüzes összecsapás
után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit
tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:
– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már
megúnták a várakozást!
– De ne menjünk még – mondja a királyleány, – hanem előbb nézd körül a
helyet, hol vívtatok, ott találsz egy ajtót, azt nyisd föl, ott lelsz
egy aranyvesszőt, vedd fel, ha ezzel a vesszővel megcsapod a kastélyt,
az aranyalmává változik, ezt tedd a zsebedbe, akkor mehetünk.
Hajnalka úgy tett s útnak indultak.
Mikor a másik várhoz érkeztek, a két testvér összeölelkezett, azt a
várat ott talált ezüstvesszővel ezüstalmává változtatta; a harmadik
várat rézvesszővel rézalmává változtatta.
Elindultak a láncz felé, hol Hajnalka feljött a másvilágra. Hajnalka
megrázta a lánczot, testvérei is megmozgatták. Hívek maradtak
esküjökhöz, őrizték a helyet, pedig Hajnalka már hét év óta kódorgott a
másvilágon.
Hajnalka ölébe vette a három lányt s velök lefelé ereszkedett, mikor
hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember, a lánczot derekán
elvágta s a leányokat az öléből kiragadta. Hajnalkának mit volt mit nem
tenni, vissza kellett menni, a merről jött.
Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, hogy esik a kénköves eső.
Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben
volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a
grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a
grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:
– Ments meg minket, ember, majd megszolgáljuk még neked!
Hajnalka betakarta vasköpönyegével a griffmadarakat. Mikor az eső
elmult, azt mondták a griffmadarak Hajnalkának, rejtse el magát, mert az
anyjok ha meglátja, elnyeli. Ugyanis a kéneső a griffmadár fiait minden
esztendőben elölte s ha most meglátja, hogy fiai megmenekültek, akit ott
talál, felfalja. Nagy suhogással repült a griffmadár oduja felé s amint
a fiait meglátta, kérdezte:
– Ki mentett meg benneteket a kénesőtől?
– Nem volt itt semmi eső – mondták a grifffiak.
– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg
amit kérdezek!
– Nem merjük, mert felfalod!
– Nem falom, csak mondjátok!
Erre azután kivallották.
– Gyere elő, ember!
Hajnalka előjött, a griff azonnal bekapta; a fiak egyre könyörögtek,
hogy ne bántsa szabadítójukat!
Sok kérés után Hajnalkát kiköpte s kétszerte szebb és derekabb emberré
vált, mint volt azelőtt.
– Mit kívánsz, ember – szólt a griff. – Bármit kívánsz, mindent
megteszek!
Hajnalka azt kívánta, hogy szállítsa őt le a másvilágra.
A griff megigérte. Huszonegy bivalyt süttetett, huszonegy akó bort
rendelt és megparancsolta Hajnalkának, hogy valahányszor jobbra tekint:
egy bivalyt, ha balra: egy hordó bort vessen a szájába. Útközben a griff
addig-addig tekintgetett jobbra-balra, hogy már csak egy hordó bor volt
és a földet még sem érték el. Jobbra tekint a griff, de Hajnalka nem
dobott a szájába semmit.
– Vess bele valamit, mert mindjárt eleresztelek – mondja a griff.
Hajnalka levágott egy darabot a maga sonkájából, bevetette a griff
szájába, utána a hordó bort s leértek a földre.
A griff kiköpte a czombdarabot és a helyére ragasztotta.
Míg Hajnalka fent járt, Kalefaktor elvitte a királyleányokat a királyhoz
s mondta, hogy ő szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány
nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül.
A király odaigérte, de a királyleány vonakodott hozzámenni, mert nem ő
szabadította meg.
Az atyja rimánkodott leányának, végre a királyleány megigérte, hogy
hozzámegy Kalefaktorhoz, ha az apja oly ruhát csináltat neki, mint
amilyen a jegyruhája a másvilágon volt.
A király előhivatta a szabóját, megparancsolta neki, hogy holnap reggel
nyolcz órára leányának oly ruhát csináljon, mint amilyen annak a
másvilágon volt.
– Adj felséges király mustrát!
A király pofoncsapta a szabót.
– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj;
ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!
A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember
megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.
– Nem kellesz nekem – szól a szabó, – hisz holnap már úgy is az
akasztófán függök!
– Hogyan?
A szabó elbeszélte az egészet, a legény megigérte, hogy ki fogja
segíteni a bajból, csak fogadja fel! A szabó felfogadta.
Mikor a többiek már lefeküdtek, a szabólegény: Hajnalka, kiment az
udvarra, megcsapta aranyvesszejével az aranyalmát s előtte termett a
huszonnégyfejű Sárkány kastélya, belement, kihozta a menyasszonyi ruhát,
azután ismét megcsapta a kastélyt s az aranyalmává vált. A ruhát bevitte
a szobába, fölakasztotta a fogasra, lefeküdt s elaludt.
Éjszaka fölébredt a szabó felesége, meglátta a nagy fényességet, tüzet
kiáltott, de a szabó lecsitította.
Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta
volna, marasztalta, de nem maradt.
– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!
Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki
olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.
A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó.
Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége
is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.
A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt
kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja
megengedte.
Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül
meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s
Hajnalkát a királyi palotába vitte.
Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s
ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy
rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka
belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.
Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a
leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé.
Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél
irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg,
hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték,
hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a
legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe
vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának,
hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát
térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak
s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy
Hajnalkát a vadállatok tépték szét.
Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben.
Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak,
belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a
vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.
Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy
gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú
alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s
bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik
neki, megragadja s azt mondja:
– Hej, legyünk otthon!
A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt
hoztak magukkal, ki beleegyezett, hogy gazdasszony legyen, mert mind a
vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.
Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták
magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor
Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán
vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt,
Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el
kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne
megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem
jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de
azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka
előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s
csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.
– Nosza, hamar márts bele engem is! – kiáltott Hajnalka.
A vadász belemártotta s kinyőlt a lába.
A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s
boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit,
mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette
az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.
(Ipolyi A. gyüjteményében 700. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)