Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire
volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg
szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.
Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya.
De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A
gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:
– Elég korán fogjátok megtudni, édes gyermekeim!
Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete
posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki
zokogással fogadta őket:
– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok
megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy
leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította.
Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet
felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az
embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!
Mit volt mit tenni, a királyleányokat csak elhordták egymásután három
nap alatt; de ezután a baj meg csak a régi volt. A negyedik napon újra
fenyegetődzött, hogy felfalja a napot s ha ez nem elég, ráadásul még a
holdat és a csillagokat is az égről.
A királyfiak erre megemberültek, összedugták a fejüket és elhatározták,
hogy atyjokat rábírják: eresztené el őket a tizenkétfejű Sárkánnyal
megküzdeni. A király sokáig ellenkezett, de végre megegyezett benne,
hogy először a legöregebb próbálja szerencséjét. Odaatta neki legjobb
kardját és kiválasztá a király istállóból a legjobb paripát, úgy ment a
Sárkány ellen.
Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött
vissza, a király sírt, sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak
mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt
fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb
nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold
meg csillagok világítottak.
Mit volt, mit tenni, elment a második királyfi is, de ez is haszontalan
járt. Másnap már csak azon vették magokat észre, hogy még a hold sem
világított. Már most odavolt minden, még csak a legifijabb királyfi volt
hátra. Régen örült már, hogy a sor végre reá is jön; az apja most még
jobban ellenkezett, de ő csak kardot kötött, maga szaladt az istállóba s
kiválasztá az első lovat, amelyet ért, de alig hogy felkantározta,
felszólalt a ló:
– Okosan tetted királyfi, hogy engem választottál! Abrakolj csak meg s
vakard meg homlokom, azután az itt mellettem álló védlő csikómat s amint
kiviszesz az istállóból, úgy fogok világítani, mint nappal a nap, és
csikóm, mint éjjel a hold és a csillagok.
A királyfi úgy tett, a mint a tátos ló mondotta, megabrakolta, azután
megtisztította egészen; mire a homlokát megvakarta, még az istállóban
egyszerre olyan világos lett, hogy majd megvakultak a kocsisok. Amint
kihozta, az emberek mind csak dörzsölték szemöket, mint a ki sokáig
aludt, mert már három napja nem látták a napvilágot s most egyszerre
világos lett.
A király is csodálkozott, mire ablakából látta, hogy fia a napon
nyargal; de a királyfi hátra sem nézett, keresztülnyargalt az egész
országon s amint a közepére ért, dél volt, mire pedig végét érte, este
lett. Most a tátos tanácsára ráült a csikóra s még éjszaka
visszanyargalt. Az is, mint a hold és a csillagok, világított. Igy
hordozta körül egy ideig a tátos nappal, a csikaja éjjel. De ez sem
tarthatott mindég. Világosság volt, de az emberek fáztak és semmi sem
nyölt, mert a nap nem sütött melegen. Mégis csak fel kellett a Sárkányt
keresni.
– Gyere hát – szólalt meg a tátos – elviszlek én hozzá, megszabadítsuk
nénémet, a napot tőle. Ne is félj semmit, csak jó szemet nézz vele:
megijed ő, amint meglát engem.
Úgy is volt. A Sárkány, amint messziről látta jönni, kibujt lukából s
erősen szórta a tüzet; de a tátos annál erősebben szaladt neki a
királyfival, úgy hogy mindég áthajította a Sárkány rajtok a lángot s
mint odaért, a Sárkány csodálva nézte, hogy meg nem fult. A királyfi
leugrott lováról s egymás után vágta le a Sárkány tizenkét fejét. Mire
fejeit leszedte, megkötötte tátosát a fához s le akart ereszkedni a
Sárkány lukába megszabadítani testvéreit, kiket a Sárkány elragadott,
meg a napot s holdat; de a tátos azt mondta:
– Vigyázz magadra! A Sárkánytól nem féltem, de a feleségének, a
Vasorrúbábának felettem van hatalma s bajt okozhat mind a kettőnknek.
Azért ha nyerítek, szaladj fel, máskép veszve vagyunk!
Alighogy a királyfi leereszkedett, a tátos fáradtan lefeküdt. Egyszer
csak ott termett nála a Vasorrúbába. A tátos egyet nyerített, de már
későn volt, a Vasorrúbába kantáránál fogta s elnyargalt vele a
levegőben. Mint a királyfi felszaladt, már hült helye sem volt s olyan
setét lett, hogy a lukat sem találhatta meg többet. Hazabotorkált tehát
s a tátos csikaját hordatá szét az országban, hogy legalább a hold
világítson az embereknek, ő maga pedig elment tátos lovát keresni.
Ment, mendegélt, hegyen-völgyön túl, végre a rézerdőbe ért, közepén egy
Öreganyóka ült. Szépen köszönté a királyfi.
– Isten hozott édes fiam, mi járatban vagy?
– Jaj, ha tudna útbaigazítani, édes anyám! tátos lovam elragadta a
Vasorrúbába.
– Nem tudok biz’ én semmit róla, édes fiam, de menj feljebb, az
ezüsterdőbe, talán fog felőle tudni anyám!
A királyfi ment, mendegélt, még eljutott az ezüsterdőbe. Közepén ült a
Vénanyóka, köszönté s megmondá, hogy leánya a rézerdőből küldte, de ő
sem tudott rajta segíteni, hanem elküldé anyjához az aranyerdőbe.
Ment, mendegélt újra a királyfi, míg végre elért az aranyerdőbe.
Legislegközepén ült a Vénanyóka, a királyfi elmondá a köszöntést és
baját. Sokáig gondolkozott az Öreganyó, végre azt mondta:
– Tudom fiam, tudom, de rossz helyre mégy oda, rosszabb a Vasorrúbába
fiánál: a tizenkétfejű Sárkánynál, kit megöltél, de mivel köszöntést
hoztál leányomtól és unokámtól, meg akarlak segíteni. Ne ez a gyűrű! Ha
világítani kezd útadban, tudd meg, hogy közel vagy a lukhoz s ha egészen
világos lesz, akkor előtted fog állani a luk, melyen a föld alá kell
ereszkedned, ott meglátod a Vasorrúbába palotáját. De vigyázz magadra,
hogy ő meg ne lásson, mert akkor halálfia vagy. Azért forgasd meg a
gyűrűt, akkor ez a gyűrű azonnal láthatatlanná tesz.
A királyfi szépen megköszönte s úgy tett, mint az Anyóka mondta.
Alighogy leereszkedett a lukon, gyönyörűséges palota előtt állott, s
ablakából még gyönyörűségesebb leány nézett ki. Arcza úgy sugárzott s
olyan fényes volt, mint a nap. A királyfi hamar megforgatta gyűrűjét s
lassan az ablak alá ment.
A Vasorrúbába éppen ablakról-ablakra kergette szép leányát. A merre a
szép leány ment, mindenütt világosság támadt előtte, setétség utána, így
a Vasorrúbába setétben járt. A lányt, mikor már kifáradt, a Vasorrúbába
egy ablak előtt utolérte s odacsukta; a királyfi is odalopódzott,
megforgatta a gyűrűjét, hogy a leány megláthatta. A leány megijedt, hogy
hogy került oda a királyfi, majd bátorságot vett magának, intette a
királyfit:
– Vigyázz magadra, mert ha a Vasorrúbába meglát, széttép.
– Nem félek én tőle, érted jöttem és tátosomért!
A leány megmondta, hogy várjon éjfélig, akkor majd a Vasorrúbába aludni
megy és a setétben a tátost kihozhatja az istállóból. Úgy is történt.
Mikor a tátos kint volt, ráragadta a leányt s ment vele a levegőben.
A Vasorrúbába szemét véletlenül világosság ütötte meg; mindjárt tudta,
mit történt, hamar az istállóba ugrott, megnyergelte tátosát s utánuk
eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített.
– Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal tart. Ha az
én uram istállójába jösz, jobban tartanak.
A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát
szegte.
A királyfi hazaért tátosával s még alig érte az ország határát, már a
nap feljött a bús világban, hol azóta csak a hold- s csillagos tátos
körülhordozva világított.
Mire hazaért, azonnal lakzit laktak a szép Napleánnyal; mert az volt,
akit a Sárkánytól a királyfi megszabadított.
Azontúl a nap folyvást világított s ha meg nem haltak, most is élnek.
(Ipolyi A. gyüjteményében 201. sz.)