Az udvaron valami zsivajgás volt.
Ahogy a fejedelem a nyilt ajtóba kilépett, nagy kiáltással, viváttal
fogadták.
– Mi az, porkoláb uram?
A porkoláb nagy varnyubajszát félretörlötte s széles kardjával
csörömpölve az udvar kövein, közelebb jött:
– Jenei kapitány uram, Petneházy uram holmi ragadománybul küldi
felségednek a legjavát: hét darab török nyőstyint.
A fejedelem nevetett.
Ahogy az őszi nap elöntötte arany fényivel, oly szép volt, olyan fiatal
s gondtalan s boldog, senki nem hitte volna, hogy országavesztett
bujdosó.
Felvezettette maga elé a török nőket, akik után hosszú sor török katona
jött, hatalmasan megvasalva s kőgolyókkal kezükön, lábukon.
A nők arca le volt fátyollal takarva, poros, nagy barna kámzsákban
voltak, de látszott, hogy szekéren hozták őket s ugyancsak megóvták a
nagy törődéstől.
– Mutassátok az arcát.
Egy vén katona nehéz, ügyetlen kézzel kezdett babrálni fejkendőjökön, de
az egyik nő látva, hogy úgy sincs menekülés, elszántan fogta s
felvetette fátyolát a fejére.
Csinos kis arcocska bámult ijedt szemmel, szepegve a szép fiúra s
mindjárt el is mosolyodott.
– Eggyem meg a lelkit! – kiáltott a fejedelem s gyengéden megcsípte a
leányka arcát.
– Vigyétek fel őket a palotába, adjatok nekik fürdőt, enni-innivalót s
gondoskodjatok róluk.
A vén katona irígy mogorván mondta nekik:
– No fenegyenkibenneteket, az anyátok hasába nem vót olyan jó dógotok,
mint itt lesz!
Avval elvitték.
A porkoláb azt mondta:
– Nagyságos uram, mit míveljünk ezekkel a kantörökökkel; Petneházy uram
azt izeni, ezek mind válogatott ebek s azon kéreti Nagyságodat,
legelsőbb is száz pálcát vágasson rájuk, mert megérdemlik.
A fejedelem elmosolyodott:
– No csak vágjátok meg üket. Früstökre hadd kapjanak valamit.
Ezeket is elvitték, szegények nem tudták, mi vár rájuk.
A fejedelem kiment a várudvaron keresztül az alsó várba, hivatta a
hajdukapitányokat.
Ladányi s Zámbó voltak a hajduk élén, meg Szilassy, de ez mindig kint
volt a mezei hadaknál.
Zámbó ujságolta, hogy mára megérkezik Abaffy, a tokaji kapitány.
A fejedelem hosszan nézett a hetyke hajdukapitány arcába:
– Mintha mán láttalak vóna.
– Ecseden, – mondta a hajdu.
A fejedelem ráismert s egy piros-pozsgás kis menyecskére gondolt, aki
nem haragudott úgy a pitykézésért, mint az ura.
– Zámbó Mátyás!
– Vónék! – morogta az sötéten.
A fejedelem a vállára ütött.
– Mit csinál a menyecske?
– Szoptat, – mondta Zámbó Mátyás és a fejedelem nevetett.
Vidám, rendes, megszokott hadi élet volt. A fejedelem a tokaji kapitány
hírére rendelte, hogy a fejedelmi kocsit készítsék már elő.
Azon harmadnapja dolgoztak az udvari mesterek, ez volt az a hintó,
amelyen Bocskay járt valaha s erősen megavitt szijjait s selyemeit,
lódingjait újitották.
Lovakat is festettek, mert a magyarországi nagydivat volt, a színesre
festett ló. Kettő-kettő sárgára s kékre s narancsszínre s fehérre s
lilára volt festve, nagy csótárokkal s drága hevederekkel, török kivert
rézdíszes nyereggel felszerelve fogták hintó elé. A fejedelem a bécsi
császár emberét fejedelmi dísszel kívánta fogadni.
Éjszakára értek be a tokaji hadak s másnap délelőttre volt téve a
parádés kivonulás a sereghez.
Mikor a fejedelem a városon végigment pompás hintóján és fényes
kíséretével, a nép szájtátva bámulta s egymáshoz hajolva suttogták, hogy
hiába a cifraság, Erdélyben már elveszett minden. De csak suttogva,
egy-egy szemmozdulattal, s nem volt ember, aki hangosan kimondani merte
volna; ellenben sötéten s félve gondoltak a jövőbe, ha megint ostromot
kell kiállani, mint már nehányszor… Úristen, iszonyú dolgok jönnek még
reánk…
Mikor a fejedelem a váradi síkon meglátta a tokaji kapitány seregét, a
nagy tágas rónán úgy elveszett az, hogy felállva a hintóban messzebb s
körül nézett.
– Mit néz nagyságod? – kérdezte Abaffy.
A fejedelem komolyan mondta:
– Keresem, merre van a had?
A kapitány elsötétedett.
– Nohát!… Debrecenig nincsen haddal beborítva a mező!…
A fejedelem élesen mondta:
– Azt hiszi kegyelmed, evvel a bandáriumocskával végig lehet sétálni
Erdélyt?…
– Kétezer válogatott legény.
A fejedelem hallgatott, most már aztán igazán le volt sujtva… Annyira,
hogy most először életében, nem bírt uralkodni magán: »Ez hát a német
császár?« kiáltotta. »Ez a nádorispán?« Ez a magyar segítség?… Kétezer
embert küldenek, mikor ekkora dologról van szó…« Mikor ő a nádor
fogadására ment, ötezer lovast vitt magával, a nádor serege kisebb volt,
de az is több volt kétezernél, legalább háromezerre becsülték még a
gúnyolódók is: és most az ország felszabadítására, a törökök kiverésére,
kétezer lovast bocsátanak alá…
Nem akarta elhinni, hogy ez minden, hogy nem jön több; hogy ez a
felsőmagyarországi hadak; hogy ez a nagy hadikészülődés, amit oly régen
hirdetnek.
Abaffy végre is kénytelen volt megmondani, hogy Kassán áll a derék
sereg, de várja, hogy Báthory új és erős kötést adjon s hogy új
feltételeket fogadjon el.
A fejedelem ki sem szállt a kocsiból, rögtön fordíttatta a lovakat s
vissza bement Váradra.
Az úton mindenki látta kedvetlen arcát, s találgatták, hogy összeveszett
a tokaji kapitánnyal.
Az ebéd még nem volt készen, mikor megjöttek, mert későbbre várták őket,
a fejedelem keresztülment a házon, fel a palotába. Az urakat mind
otthagyta, csupán Géczy ment kis tünődés után maga is utána.
– Hiszen ha én ezt tudom, – kiáltotta Báthory, – az Erdélybe jött török
hadak mind mellém állottak volna!… Ha én akkor Husszain csausznak
szájaíze szerént szólok!…
Géczy hallgatott.
– No! – kiáltott rá a fejedelem, – nyelvetlen tuskó lettél!… Te
legjobban tudhatod, te indítottál fel rájuk… Ha te nem vagy, akkor én
most Erdélyben élek boldogul! s a Bocskay fejedelemségénél nagyobb
királyságban vagyok, mert istenemre, avval a sereggel, aki bejött az
országba, Bécsig meg nem állottam vala!
Géczy így szólt:
– Én nem tagadom! Igaza van felségednek!
– Adjál nekem tollat s téntát, mert levelet irok a bécsi királynak, de
nem szegezi ki az palota kapujára! Majd irok én új kondiciókat neki!…
Géczy írószerszámokat szedett elő, s a fejedelem ledobva köpenyét s
dolmányát, nekiállott írni.
Géczy magában hagyta s lábujjhegyen távozott.
Hosszú, hosszú s nagy levelet írt Báthory, mégis nem magának a
császárnak írt, hanem Thurzónak, szíve nagy felzúdulásával:
»Minap írt vala Nagyságod nekünk levelet s Dóczy uram is mást; hogy
eddig nem válaszoltunk rá, sok dolgaink miatt haladott. De legelsőbben
is nemcsak mi, hanem minden jó itéletü emberek álmélkodással
csodálkoznak, nem is hisszük, hogy keresztények közt ilyen dolgok
történhettek: hogy egyszeri confoederatio meglévén s arról diploma
kelvén, annak utána ujabb irást kivánjon egyik a másiktul, mint
Nagyságod kiván most én tüllem…«
»Ha mi, uram, három várat eladtunk volna a töröknek, de nem is hármat,
csak kettőt s végül már eggyel is beérte volna: akkor ezt a két török
hadat is, ki most Erdélyben van, mind a moldovai s havaseli vajdákkal
egyetemben mindgyárást mellénk adják és ugyanazt a két országot,
Erdélynek alávetvén, minden utódinknak adják öröskös örökre. De mi ilyen
dolgokrul nem hogy tractálnánk, de még csak gondolkodni sem akarunk! Azt
itéljük, hogy a keresztyén fejedelmek ezt megértik s jó néven is veszik,
mert minékünk Uram, sem birodalmunktól elidegenítő várunk nincsen, sem
cserélni való tartományt nem bírunk, sem egy talpalatnyi földet is a
máséért, mit nem kivánunk, el nem adunk! Azért jöttünk ki ide Váradra
is, hogy birodalmunknak a legkisebb részére is gondot viseljünk. A
magunkéval uram megelégedettek vagyunk s vérünk hullásával halálig
oltalmazzuk, s inkább akarunk lenni a törökkel halálos haragba, mint
országunk romlásával csendes békességbe.
»Kérjük azért Nagyságodat szeretettel, bocsásson Nagyságod csak tizezer
embert mellénk segítségül! Abaffy uram, annyi késés után megjött, de azt
hittük azért késik, hogy derekas hadat hoz: s szivem szerint mondhatom,
_egymagában_ érkezett, valami cselédi vannak vele s nem is akarom
higgyem, hogy ez Nagyságod tudtával legyen. Ha valahol fizetett hadai
vannak a császárnak ő felségének, most küdjétek ide uram, ha valaha
akartatok szolgálni szegény hazánknak! mert most vége lesz Erdélynek s
osztán egész Magyarországnak és az egész keresztyénségnek romlása.«
»Pedig bizony meglesz: kétségkívül s rövid napon bekövetkezik, ha magunk
személyén és birodalmán a törökség hatalmat vészen…«
»Nagyságod ő felségének küldje meg levelünket!«
Egész felhevült, e levéllel mintha valóban megtette volna, amit kellett,
lángoló arccal s lobogó tekintettel ment ki az ebédelőházba.
Ott mindenki fanyar volt és hideg.
De a fejedelem azt vélte, hogy levele mégis mindent jóra fordít.
Abba-nyomba gyors postával, nagy uri követtel küldte Thurzóhoz.
Kíséretet egyformán rendelt a maga hadaiból s az Abaffyéből s
megvidámodott szívvel elfeledte a mai kedvetlenségét s jóízűen ebédelt a
társasággal.
– Hej csak a cigány zenemiveseket szánom, – mondta nevetve, – egész
Erdélyből csak azok után fáj a szivem.
– Megfogdosták üket a törökök, – mondta Nadányi, – nyelvet fogtunk volt
még Tordán s hallottuk, hogy Szkender basa vonatja velük magának most az
hajdu táncot.
Nagyon nevettek s a fejedelemnek eszébe jutottak a török hölgyek,
rendelte, hogy vezessék be őket.
A nők nagyon szép ruhások voltak s az urak kiváncsian s kivánkozva
nézdelték őket.
Nagy nevetések lettek körülöttük, hogy arcukat nem akarták felfedni s
sikoltoztak, de a fejedelem gavallér volt s megbékítette őket vidám
kedveskedéssel, nyakából akasztotta le az arany láncot s vetette
nyakukba, s a többi urak is követték a példát.
Csunya nagy dáridó lett velük, kívánták, hogy táncoljanak a nők, de nem
tudtak szegények, csak gajdoltak valami kis török dalocskákat s
hajlongtak hozzá.
Fajtalan szavakkal tréfálgattak velök s a hajduk mutatták meg, hogy kell
táncolni.
Igy jó sokáig elmulattak, míg csak a fejedelem el nem aludt boritta
módon, ahogy szokott.
Mielőtt lefeküdtek volna, Géczy megszólította Abaffyt:
– Kapitány uram, – igen kedves ember vagy a fejedelem előtt.
Abaffy nevetett.
– Láttam ma reggel, mikor a hintóból majdnem kilökött.
Géczy:
– Azóta hozzád juhádzott. Reggel bemehetnénk hozzá.
– Bemehetek kancellárius uram, ha kegyelmed is bejönne.
Együtt mentek be másnap reggel s a fejedelem ágyban fogadta őket.
Pálinkát hoztak, nagy vert korsóban, s ittak egyet a jóegésségre, kis
kortyokat az erős italbul.
Szinte féldélig elmulattak, akkor a fejedelem felöltözött, befogták a
tíz festett lovat s a hintón kimentek a város határára a sereghez.
Ez így ment azután mindennapon. De a kapitány csak egyre setétebb lett,
mint akinek nyomja valami a szívét.
Géczy is egyre komorabb volt, már október huszonötödike volt s jött a
hír, hogy az erdélyiek egy tíztagú tanácsot választottak ország élire,
hogy a fejedelem cserben hagyta őket s ez most Kolozsvárra
fejedelemválasztó országgyűlést hirdetett. Géczy jól tudta, hogy ott őt
örökre kiűzik Erdélyből, hacsak Bethlennek s az országnak valami nagy
szivességet nem tesz. Ezért elszánta magát az utolsó cselekedetre.
Már napok óta példálózgatott mindenki, hogy mennyi baj s háborúság lesz
abból, ha az országnak két fejedelme leszen s Géczy egyszer, mikor csak
hárman voltak együtt, ő, Abaffy, meg a bihari főúr Dezsőffy Gáspár, aki
nyilt ellensége volt a Báthory nemzetnek, hangosan azt mondta:
– De mire is két fejedelem egy országnak?…
Összenéztek s megértették.
Abaffy azt mondta:
– Én uram, jó lelkiismerettel vagyok felőle.
Erre a bihari követ is megbátorodott:
– Ki ad arra nekem feleletet, – mondta, – hogy melyik jobb? elhallgatni
dolgát egy személynek, aki rossz, istentelen s gonosz igyekezettel, nagy
veszedelembe ejti a hazát… vagy semmint elnézni annak a szegény hazának,
nemzetünknek főveszedelmit?
Géczy suttogva mondta rá:
– Inkább vesszen az egy istentelen: mint az isten egész nemzete!
Akkor csak elváltak, de mindnyájukban érlelődött a gondolat s ettől
kezdve a két ember egyre szívesebb, mézesebb lett a szegény
fejedelemhez.
Mikor huszonhatodikán reggel be akartak menni, Géczy így szólt
Abaffyhoz.
– Mondom, igen kedves ember vagy a fejedelemnél s nagy hited vagyon
nála. Ha bemegyünk hozzája, csak dicsérje kegyelmed a kardját: meglásd,
mindjárt kivonssza és kezedbe adja! Ha kezedben leszen a kardja, hiszem
könnyű leszen mindjárt…
Abaffy elfogult, bólintott s helybenhagyta.
Bementek, a fejedelem egyedül volt, de várakozásuk ellen félig
felöltözve, csizmában volt s nadrágban, de szélesen kihajtott elejű
csipkés ingben.
– Rut éccakák; derek, – mondta Abaffy.
– Még semmi hír a palatinustól? – kérdezte a fejedelem.
Géczy megrázta a fejét.
– Semmi.
– Jó kardja van nagyságodnak, – mondta Abaffy, s az asztalon keresztbe
letett kardra nézett.
– Ez valóságos arabus acélkard, – mondta a fejedelem, – benne is vagyon
az török irás.
Felvette a kardot, kivonta tokjábul s Abaffy felé tartotta.
– Na csak nézzed, ha tudsz törökül, elolvashadd. Evvel a karddal ki
merek szállani akár tizenkettő ellen, ez meghajlik, mint a sás, de el
nem szakad.
Evvel fogta, odanyújtotta s kézbe adta.
De ebben a pillanatban, mintha valami öntudatlan vezette volna a kezét,
felvette, már mikor jobb kézzel nyújtotta a kardot, ballal fogta a
hosszú tőrt, amely embernél magasabb s háromélű, vércsatornája idegen
jelekkel írva s ezt maga elé emelte:
– De ez még többet ér, – mondta, – evvel lórul s gyalog egyformán tud
víni az ember.
Abaffy meglassudott s nézte a kardot nedves, párás szemmel, nem tudta,
most mi fog történni s várta a saját ereiben, izmaiban, hogy majd csak
eldől s lesz, ami lesz.
Ebben a percben azonban nyílt az ajtó s belépett Lónyai Farkas, aki a
fejedelmet egy pillanatra se szerette magába hagyni.
Ez eldöntötte a dolgot, Abaffy kínosan felnevetett:
– No nagyságos uram, ez aztán kard magáért: evvel vágatlanul is lehet
dolgozni…
A fejedelem nem értette, nem is ügyelt rá. A kardot még egyszer megnézte
s visszatolta szeretettel a tokjába, mely veres bársonnyal volt borítva.
– Ez a tok, – mondta, – ez nem onnan való, ahonnan a szablya, ezt úgy
gondolom csak itt csinálták valahol a szászok.
Ledobta a kardot az asztalra s a tőrt letámasztotta. Avval kezet fogott
az urakkal s elbocsátotta őket.
– Most borbély jön be hozzám, – mondta, – fertelmesen meg fog készíteni.
Az urak kimentek s zavarodott szemmel néztek össze odakint.
Nem szóltak semmit, de nagyon röstelkedtek.
Mikor a fejedelem felöltözött, a hintó előjárt, beleült s az urak
lóháton kísérték. Igy ment ki a hadi néphez.
Mikor a várkapunál mentek, valami véletlen akadály volt, a sorompó nem
volt leleresztve, a kocsinak meg kellett állani.
Géczy így szólt Abaffyhoz:
– Nézze csak kegyelmed, ez jó hely lenne!… A hajdukkal el lehet
csinálni.
Abaffy látta, hogy a fejedelem a hintóban egyedül ül s jónak találta.
Odaszólította Szilassyt.
– Szilassy uram, nézze meg kegyelmed ezt a helyett, ahogy a hintó áll s
azután beszélünk…
Avval odaugratott a fejedelem kocsijához s mondta:
– Ezt a sorompóst meg fogom csapatni ha még egyszer elő ne forduljon ez
a dolog.
– A bizony jó lesz, – mondta a fejedelem.
Hátuk megett volt a vár kapuja s előttük a sorompó, egészen egérfogóba
voltak. A sorompó egy nagy átláthatatlan kapu volt, csak a gyepü kapuja
s nem oly erős és bevehetetlen, mint a váré.
A sarampós mestert ott a helyszinén levonták s a fejedelem nevével
megcsapták kegyetlenül. A fejedelem végignézte, ahogy vérrel facsarodott
a vászonruhája s nem is gondolt oda, szórakozottan nézett a világba.
Másnap reggelre minden el volt készítve, Szilassy kapitány boldog volt,
hogy öccse haláláért bosszút vehet s a legvadabb s legdühösebb
legényeket válogatta meg s nem is szólt nekik mire készíti őket, mert
elég volt az így is; ezeknek csak meg kell ereszteni a nyakörvét, mint a
veszett ebnek: már eddig is csak avval tudták féken tartani őket, hogy
szorosan fogták a fegyelmet.
Másnap reggel újra bent voltak a fejedelemnél az urak, de csak pár
percig. Figyelmeztették, hogy kész a hintó.
– Ma nem megyek ki, – mondta a fejedelem, – ma dolgom van idebent.
Levelet akart írni a császárnak.
Az urak dühösek lettek s mégcsak nem is mutathatták: már annyian tudnak
a dologról, hogy ha még egy nap elmulik, akkor minden kisülhet: a
fejedelemnek is vannak emberei, akik kiszolgálják.
Géczy másat eszelt, ebéd után a városon kívül nehány házat felgyujtatott
s azt hírdette, hogy itt vannak a törökök a váradi hegyekben. A hajduk s
katonák mind felültek s lett nagy zsibongás.
A török lányok sikoltozni kezdtek, ahogy a tüzet az ablakon át látták.
Géczy kirohant s nemsoká visszajött:
– Nagyságos uram, a hadban olyan hirek vagynak elterjedve, hogy fölséged
féltében Ecsed várába ment és a felföldi hadak mind haza akarnak menni.
– Nem őrültek meg, – kiáltott a fejedelem s az ablakhoz futott.
– Immár mind felültenek, csak indulófélben vagynak.
A fejedelem látta, hogy lent a síkon mozog a sereg.
– Ebből nagy kára lesz felségednek, mert semmi had mellettünk nem
lészen, ha török megjön, isten ne adja, megszállhatja a várat kardcsapás
nélkül.
A fejedelem csak nézett, nézett. Erre nem is gondolt eddig; csakugyan,
várvédő seregnek ez is jó, a pár ezer ember…
– Mennyi eleség vagyon itt a várban? – mondta, – hirtelen az villant fel
benne, hogy a török tél felé nem szeret hadba fogni, de ennek a várnak a
vívását bizony még megkísértheti. – Intézkedjék kegyelmetek, szólt a
körötte állókhoz, hogy a várat élelemmel bőségesen ellássák, mind Bihar,
Szilágy, Szatmár idehordja az eleséget, lehetség, hogy itt fogunk
telelni.
– De jó lesz, ha felséged megmutatja magát a hadnak, – mondta Géczy
sürgetve, hadd lássák, hogy sehová se ment, így inkább megmaraszthatnánk
üket.
A fejedelemnek tetszett a tanács:
– Bátor úgy legyen! – mondta, – készítsék a hintót, kimegyek, hadd
lássanak.
Géczy maga futott s a kapitányok hallgatva s kényszeredetten maradtak a
fejedelem körül, mert egyszerübb emberek voltak, mint hogy szineskedni
tudtak volna.
Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha
ellenségek, farkasok, vadak közt volna.
Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.
Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a
tokokkal, amiben a puskák voltak s a szíjjakat úgy megkötözte, hogy azt
elbontani nem lehetett.
Lónyay Farkas, szokása ellenére lóra ült s Komáromi Andrást is
szólította:
– Gyere András komám, – mondta, – kisérjük a szegény fejedelmet.
Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét:
– Ti is itt vagytok? – szólott – Jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.
Lónyay Farkas csendesen meghajtotta a fejét:
– Felséges uram, ne üzzön el felséged magátul.
– No gyertek, üjjetek be, – mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.
– Dehogy, nagyságos uram, – szólt hangosan Géczy – még azt mondanák
őrizzük Nagyságodat!
A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátra dült. Lent csaholt a kutya
s ahogy a hintó megindult, kinyújtott nyelvvel, kínálkozva, könyörögve
nézett rá.
Füttyentett neki s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába
elé a kocsiba s áhitatosan bámult a szemébe.
Megsimogatta a fejét, nem tudta mi van vele, nagyon magában érezte
magát, jól esett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.
A hintó gyorsan haladt s a nép szokás szerint most is bámészkodott, a
szűk utcákon végig; ahogy a hostádtra értek, a várkaput, ahogy a kocsi
kiment, rögtön felvonták; Lónyay Farkas észrevette, visszafordult s
álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a
kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva.
A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet
ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:
– Géczy!… Mi az?
– Finis rei! – nagyságos uram, – kiáltotta Géczy, – Gloria dei!
A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy
hatvan lóval vágtattak rá a hajduk, elől Szilassy János s puskákkal
sortüzet adtak rá.
Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.
Kardját vonta s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő
futását.
A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajduk s első
volt Szilassy János, aki szembe vágta:
– Nesze az öcsémért, nagyságos uram!
– Nesze a feleségemért, – kiáltotta Zámbó Mátyás!
– Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! –
vagdalták, míg összeesett.
A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajduknak, de
elvesződött szegény egy csizmán, Lónyay Farkas karddal rohant közéjük,
de levágták hamar s Komáromi Andrást is.
A hajduk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták
róla még a csizmát is s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pecze
vizébe.
Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett s
maga is véresen, letörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét s
elkergette a holtról a legyeket.
Ha valaki közeledett, veszett vicsorgással fenyegette s távol tartotta
az estefelé előkukucskáló kiváncsi parasztokat, akik később azt
beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.
A papirosra, amit a fejedelem akart tele írni Mathias II.-nek, a bécsi
császárnak, – Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak,
akiről akkor jött a hír, mikor visszaértek a palotába, hogy 23-án új
fejedelemmé megválasztották.
»Az nagy hatalmu szent, véghetetlen irgalmú felséges atya Uristen, –
írta, – a mi előbbeni kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory
Gábornak sok gonosz magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén: az
szegény hazának is ennyi sok kárvallásit, szörnyű inségit megszánván: ez
mai nap, úgymint októbernek huszonhetedik napján, délután három órakor
Váradon, Velencze-utcában, valami legények által életének véget vete.
A tollat nagyon keményen találta használni s elromlott a túdtoll. Újat
vett elő a tollu tokbul s kését előkeresvén, megfaragta, kipróbálta, úgy
folytatta:
»Igy az nagy félelemnek, inségnek vége s abból megszabadulván, az egész
várban a nemességet, katonaságot, polgárságot s parasztságot
megeskettük: hogy a várat feje fennállásig meg nem adjuk, hanem ezt a
szép várat, amit a mi atyáink Erdély jövedelméből építettek a haza
oltalmára, s a keresztyénségnek megmaradására, életünk fogytáig
Erdélynek megtartjuk.«
A tollal baj volt. Nem jól szedte a tintát, megint újat kellett csinálni
s akkor így folytatta:
»A római császár seregitől nincsen mit tartani, azok el fognak távozni,
csak a török hadak eltávolítását is sürgessék, én minden erőmmel a
szegény hazának parancsolatjára vagyok s Lippába, Jenőbe, s más helyekre
megirattam, hogy most már ne hajladozzanak emide-amoda, csak ő
nagyságát, a mi új mostani fejedelmünket keressék fel s őnagyságától
várják a maguk parancsát s megmaradásukra való gondviselést.«
A levelet gondosan lepecsételte s inasát szólította, János Jánost:
– Ezt a levelet rögtön viszed Kolozsvárra. Akármilyen időben érsz oda,
rögtön keresd a fejedelem őnagyságát, Bethlen Gábort. Fogarasban kapod
tőlem azt a kőlábas házat, amely a piacon vagyon s vásárbíróságot mind
halálodig.
A legény nagyon megörült s két kézzel nyúlt a levél után: Géczy már meg
is bánta az igéretét, no sebaj, majd annak idején elég lesz megtudnia,
hogy: igen, árendába, esztendei bérért!…
Nagy kedvvel maradt el s Abaffyval egész éjszaka ittak.