A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora
mellett ült az urakkal s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál.
Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta.
Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a
nagy Bocskay kérését, hogy az általa kijelölt főurat válasszák
fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad
fejedelemválasztás elvén csorba ne essen: most kénytelen-kelletlen bele
kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk
valakit… Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra s mindenki
esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot…
Bethlen rögtön elolvasta a levelet.
– Ó a boldogtalan! – kiáltott fel rémülten. – Meggyilkolták Báthory
Gábort!
Az egész társaság megdermedett.
Mintha lidércnyomástól szabadultak volna s mégis szörnyű volt a rémület.
Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényen
kísértetesen meredtek Bethlenre.
– Olvasd fel a levelet, – szólt Bethlen Pécsi Simonnak s odaadta a
papirt.
A fiatalember felállott s fulladt hangon, kissé patétikusan, mint egy
búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.
Skender basa tudott annyit magyarul, megértette. Ő szólalt meg először:
– Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt… immár elmehetek magam
dolgára… Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész
erdélyi, magyarországi s német birodalom minden hada…
Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy,
megváltó, csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt
kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot. Undorral
hallgatták a szörnyű tett hírét.
Bethlen így szólt:
– Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és
lesujtó sors… Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem
térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban s
tündöklenek, mint az aranymadár az égen: én szomoru vagyok s fekete.
Bizony tündérország elmult Erdélyből, mind fejedelmével együtt s a szép
asszonyokkal… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított
tündérkert s nincsenek más asszonyain, csak szegény szenvedő némberjek,
akik bőjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása
után s takarékoskodni mások pazarlása után… Báthory Gábor nagy lélek
volt: a legkülömb, akit valaha ifjuban remélhettünk: igazi
tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb
szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…
Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:
– A villámcsapás megszünteti a vihart.
Körülnézett a teremben s szemébe tűnt Kovacsóczy lelkes, könnyes arca.
– Kovacsóczy uram, – mondta, – kegyelmed mindig hűséges volt a szegény
boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány bucsuszót
felőle.
Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava
megmarkolta a szívét s a könny elborította a szavait. De aztán
megerősödött a hangja s beszélt a szegény fejedelemről, megismerte annak
vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát,
mindenkihez való szíves szeretetét s a haza felől való roppant
gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak
a mi országunk jövendőbeli boldogságaért cselekedte…
Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú főúrra, ki őt
fölemelte s azokban a nehéz időkben a semmiből kigyarapította, magához
kapcsolta, hosszú éjjeken együtt maga mellett tartva, nagyszerű
gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a
pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva
Erdély feltündöklő napját s örvendett, hogy elfelejthette a későbbi
szörnyű idők rémségeit… Könnytől párás szemeit sűrűn törülgette, aztán
szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát s parancsolta:
– Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad
főkapitányává s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet
elkövetőjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.
Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett
is magát mosdatnia, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment
világcsavargó cselekedhette.
– A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe
tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a
Nyirségen a bátori templomba, ősi temetőjébe. S ott a sekrestyében
letevén, várja a tetem az időt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik…
Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette amit rendelni akart:
feleségére gondolt, kit ez ember oly megbocsáthatatlan sértett s
lehetetlennek érezte, ma, őelőtte, szegény előtt csak szóba venni is e
holttest fölmagasztosítását…
Majd az idő; ha elült a vihar!
Valóban e pillanatban, mintha egy szörnyűséges villámcsapás után az ég
kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.
Reggelre mindenki tudta a hírt s még az ellenségek sem tudtak az első
percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentő élőfának dőlte volt ez,
hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.
Csak a szászok lélekzettek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni
az örömtől: csak most, ebben a percben nyugodtak meg s a szászok
kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak, most már nyitott szájjal:
míg Báthory élt, addig egy pillanatuk nem volt tiszta, nem volt jövőjük…
Az eskütétel másnap délelőtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával,
amit ily szerencsétlen állapotban elővarázsolni nem lehetett, de nagy és
komor ünnepélyességgel.
Az utcák hemzsegtek a néptől s mindenki félve szólt szót s hallgatva
bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát s a
fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek
marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint
Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak
eltűnt s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jóltevője volt.
Vége Erdélynek, mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték,
hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot s hogy már Tordán vannak,
onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.
A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország főgenerálisa elől vitte
a török szultán adta ajándék buzogányt s a zászlót. A fejedelem után
pedig a főkancellár selyembe burkolva, magasra emelve, vitte arannyal
ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerősíti a
fejedelemségben.
A török kísérő is sok volt, basák s bégek s ismeretlen főtisztek,
akiknek nevét sem tudja a nép, de tágra meresztett szemmel nézi őket,
borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszijjra
fűzni magyarokat… Beszélik, hogy csordaszám hajtják már is a foglyokat,
akik most meg sem állanak Konstancinápolyig, ahol rabszolga lesz
belőlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak
neveljék…
Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.
A magyaroknak ezt mondta:
– Hazánknak mostani romlott állapotyában, a régi jó emlékezetű
fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben
is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly
engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne
következzék.
A magyar követek fejüket hajtották s hittek.
A székelyek küldötteinek:
– Hazánknak mostani első rendeit, tanácsit, tisztviselőit, akik meg
akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartunk és semmi időkben a
haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek
állapotját mind kivizsgáljuk s a régi királyoktól adott székely
szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s
igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyu
kegyetlenségeknek véget vetünk s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll,
a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért
megrövidítse.
A székelyek lehajtották fejüket és bíztak.
A szászoknak:
– Átok legyen az isten előtt és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha
én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott a
mim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet,
papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok… Azon leszek
ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy
a régi virágzásba jöjjetek s egész Európában mind keletre s nyugatra
egyformán kereskedhessetek.
A szászok lehajtották fejüket és sírtak.
Valami bizalom s áhitat vett erőt a lelkeken s a fejedelem, aki most itt
állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a
mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a
siralom völgyéből…
Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Várad
felé haladtak el Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a
jelenvaló basa fejét s kezéből a kormánypálcát Magyarország gazdag,
siralmas, szomorú belső harmada felett.
S ez napon szekérre tették a Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét,
melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért s megindították a Bethlen
rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a
temetést… Tizenöt évig várta s csak felesége halála után s maga is
testben-lélekben megtörve hajtotta végre Bethlen Gábor, a korán
megaggult nagy fejedelem, ifjúkori barátjának, ideáljának, s
életben-halálban nagy ellenfelének ez utolsó tisztességadását… Mondják,
a Báthory Gábor teteme meg nem rothadott, mindvégig szép maradt s mind a
temetése napjáig izzadott, s a veritéköt valóban kendővel törölték le
homlokáról.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ezidőben hölgy-nek az Amasia-t, a maitresse-t nevezték.]
[Footnote 2: Ebben az évben IV. Henrik francia király még élt s
uralkodott s kalandjainak híre, úgy látszik, Erdélyig terjedt.]
[Footnote 3: Bocskai maga is hitte, hogy a bécsi udvar mérgeztette meg s
gyilkosául Kátai Mihály kancellárt nevezte meg, akit az ő halála után az
urak darabokra vágtak.]
[Footnote 4: Báthory Gábor eredeti hitleveléből.]
[Footnote 5: Ma, a mindennapi mosakodás szokása mellett alig értjük meg
ezt az ízetlenséget, hogy volt felekezeti tragikus harc jelszava a
mosdás. De az Imreffyné koránál száz évvel később, gróf Bethlen Miklós
memoirejában még így dicsekszik: »Ritkán feredtem, kivált hideg vízben;
lábomat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és
vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam,
kezemet gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár, vagy valami gaz
nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenkint a rabságomig
a szakállomat elberetválta. (Szakállnövesztés után úgy látszik ez is
elmaradt.) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem
mosták.« Ez különben egész Európában így volt. Versaillesben sincs
fürdőszoba.]
[Footnote 6: Az Imreffyné elleni tanuvallatási jegyzőkönyvből
szószerint.]
[Footnote 7: Ez a levél Báthory Gábor hiteles eredeti levele; fennmaradt
maga kezeírásában Mike S. úr gyűjteményében.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: