– Talán hogy mikor látták felségedet Sólyomkő felé elmenni, utána indult
a sereg?… – mondta Géczy.
A fejedelem hangosan felkacagott.
– Nem véltem, hogy oly nyájjal vagyon dolgom, ki a szamár után s kolomp
után jár s nem a maga esze után… Ők nem tudták merre van Sebes vára?…
Hisz az ő országjuk…
Soká mulattak a baromállat népségen, amely jó helyen kereste Sebes várát
s a magyarországi utat, valahol fel éjszakra, mikor el sem lehet tévedni
annak, aki Kolozsvár felől Váradnak indul, hiszen csak egyetlen út vezet
a nagy völgységen végig Gyalu, Bánffy-Hunyad, Sebesvára felé…
– »Harmadik és főoka penig: – olvasta Géczy, – hogy ennek a mi szegény
hazánknak megmaradását mostan csak a győzhetetlen császár oltalma és
hűsége alatt esmerhetjük és aki tőle el akar bennünket szakítani, annak
mi hűséggel nem tartozunk.«
– Hej, de rájuk jött a hűség, bestye kurafi uraméknak!
– »Látjuk pedig, hogy felséged most is nyilván ő felsége hatalmassága
ellen igyekezik, ki miatt hazánknak megmaradt része is hamar semmivé
lenne.«
– Vesszetek el mind magvastul, – morogta a fejedelem. – Holnap itt lesz
a tokaji kapitány, Abaffy uram s rátok megyek. Szerdék nyomorék
gyülevész török hadaitokkal megbirok!
– »Hogy mely nagy idegensége vagyon a hatalmas császárnak felséged
fejedelemsége ellen: Szkender basának parancsaiból felséged igen tudja,
ki ellen nekünk több tusakodásunk, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű
pusztítása s utolsó veszedelmünktől való félelmünk vagyon…
– Utolsó ebek, gyáva kutyák… Ha visszagondolok rá, hogy egész idő alatt
egy csapatot nem lehetett bennük összeállítani, amelyik csak egyszer is
megállotta volna a helyét… Csürhe, hadhoz nem értő szennyes gyülevész
népség… Ezekből hadrendet?… Hogy ezek meg tudjanak állani korhely
sehonnaiak…
Géczy olvasni akart.
– Hagyd el, hagyd! Nekem nem szólanak, s nekem nem szólhatnak! Soha
ezeknek rendes serege nem lesz, soha ezekkel hadat vinni senki nem fog…
Az egész ország nem ér egy ütött-kopott tallért…
– Elbúcsúznak felségedtül, – mondta Géczy, – akiben nem fért a káröröm,
– s kérik, ne szidalmazza őket felséged, hanem alázza meg magát az isten
előtt s tűrje szerencsétlenségét csendesen.
– Hogyne, majd baráttá leszek, – mondta Báthory gőgösen s kardjára
csapott.
– »Lám, ez hatalmasabb uralkodókkal is megtörtént, sohase szégyen az
idők kénytelenségének engedni«, – mondta Géczy a levélből s azzal ő is
felállott.
Most ketten egy szobában, egymással szemben állottak, kardosan, elvágva
mindentől s Géczynek megfordult a fejében az a gondolat, hogy no most
egyrangúak vagyunk: »No Báthory, te ép olyan elcsapott fejedelme vagy
Erdélynek, mint jómagam.«
A fejedelem fordult s szó nélkül átment a vár másik termébe, Géczy ahogy
utána nézett, megvonaglott a karja: jó volna egy csapással végezni vele:
s így bebizonyítani, hogy minden mendemonda hazugság: Bethlen uram ezt
megköszönhetné…