Már ott voltak a hajduk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a
főurak s az erdélyi hadak mind elmaradtak s már itt volt a staféta, aki
meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen:
A fejedelem Géczynek adta s vele olvastatta a hosszú levelet.
»Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged – írták a
rendek, – s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne lett volna. Hogy ne
hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen
császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyu
romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot
ne adott volna.
»De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi
tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer
lelkeknek örök rabságra vitelét? szivünk szakadásával hogyan szemléljük.
Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas istennek méltó
büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.
»Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk és az hatalmas
győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit
nem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger
habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk:
kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk
való fejedelemségitől örökre bucsut vennünk.
»Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy
bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik
rajtunk forgának: így a mult esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű
árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, s a mult esztendőbeli szörnyűséges
rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel,
fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem isten áldásának,
csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőségeket
míveltünk s azt most későn, istennek sulyos ostorát látván, felségeddel
együtt siratjuk.
»Jóllehet felséged felől szomoru szivvel halljuk, hogy hazánknak ilyen
iszonyu romlását látván, felséged, mintha csak özvendezne rajta, most is
csak tánccal és vigadással mulatja.
A fejedelem felkacagott.
Géczy lassan s betüzve olvasta a nehéz olvasatú írást s úgy kellett
szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak
annál erősebb hatást váltott ki.
A jó erdélyiek, – mondta – s nekik fáj most a mulatság, hogy elmult;
fejük fáj tülle, s hogy nekünk még birja agyunk, irégylik.
Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az
írást.
– No csak olvasd, olvasd!
– »Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint
fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket
az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban
megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel
háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt
szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak
»viseltes papucsát sem adná« érettünk! annak utána esedezésünkre s
kérésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban _egy gonosz személynek
tanácsára_ mindnyájunk levágatását elhatározván…
A fejedelem álmélkodva nézett fel:
– No Géczy, ez te vagy.
Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult s nem nevetett
rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog s
most mint a szoruló róka izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben s nem
szerette volna elveszíteni udvarházát, sem Fogaras várát…
A fejedelem azonban hangosan nevetett:
– Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! istenemre, most negyven-ötven
nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam…
Géczy nem szólt, tovább betüzte az írást:
– »Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból estve sötétben való
indulásakor, Sebes vára felé mutatván utat, azt üzené az országnak, hogy
csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán kiki szabadon gondolhat
magára és hitünket felszabadítja. Az alatt pedig a seregeket maga
kalauzi által más bolygó utakra, sürü erdőkre tévelyesztvén, felséged
akikkel akarta, más utra szakadt, Almás és Somlyó felé és így hagyott el
bennünket veszedelmes állapotunkban…«