A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy
elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?… Ugy
el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből,
a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu és nincs sehol város és nincs
élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott
fővel s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az
ég bánatát, jön a nap, felszárítja s talán eltűnik a végin, mint a sár
felszárad az úton…
Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte s amely befogadja.
Váradon oly fejedelem volt, mintha misem jött volna közbe.