A bujdosó fejedelem a hajnalban ijedten menekült, mint egy rémséges
boszorkánynyomás elől s erdőn-völgyön át egyenesen futott északra, most
már Kolozsvárra.
Radnóthon szintén hajnalban ment át s látta a Kornis Boldizsár
kastélyát, de beléje nem ment.
Köpenyét arcába húzta, mintha a néma ház nagy tetejével fenyegetően
kísérné. Valaki elmondta, hogy a szegénységnek eladományozott birtok
tönkrement, mert a szegények maguk sem hittek a vagyonukban s örültek,
ha valamit elhordhattak s a készből felzsákmányolhattak, még maga az
udvarház is üresen állott, a nyomorult parasztság nem mert belemenni
hálni, mert látták Boldizsár urat éjjel holdvilágon, mint kísértetet,
nagy ragyogó csákányával sétálni a falakon keresztül…
Egerbegyen mégis beszállt reggelizni. Kamuthy persze nem volt itthon, ez
most Bethlen Gábornál van, az áruló, felesége ágyban feküdt, a
liliomszépségű kis teremtés nem bírta kiviselni a nagy terhet, elvetette
s élet-halál közt feküdött, csatlósok, darabontok mesélték, hogy azt
mondják, Farkas uram megtaposta a feleségét a fejedelem miatt.
Mintha ég, föld összeesküdött volna, minden összeomlott, minden
visszafordult.
A fejedelem vad s elkeseredett lélekkel ment tovább, Tordán fejül levő
táborban együtt találta az urakat, Allia Farkast, a brassai csata
vezérét, Kovasóczyt és a maga pártjabelieket.
Istenre kérte s parancsolta nekik, hogy jöjjenek vele bé Kolozsvárra.
A vészhírek egyre jobban szorították őket, mindenki a tatároknak száma
nélkül való nagy sokaságáról beszélt s oly rémület volt, hogy a vitéz
férfiak, mint kis gyermekek sikoltottak.
Éjszaka nem bírt megnyugodni, nem bírta már sorsának kegyetlenségét,
felült fekvőhelyén s félóráig összeszorított foggal hangosan nyögött.
Szolgája ijedten jött hozzá, »nyergeltess«, – mondta neki.
Csak mikor lovon ült s a ló száját keletnek fordította, akkor nyugodott
meg, mintha egy titkos belső hatalom parancsolt vón rá. Úgy érezte, hogy
ami történt, mind egy magas úr parancsából lenne, hogy őt vezeklésre
kényszerítse és minden elmulik, amint odaér… Gyötrődő szívvel vágtatott
a Maros partján Görgény felé.
Szomorú egy út volt. Kis falvak sűrűn maradtak el mellette, nemrég a
legboldogabb völgysége Erdélynek, most fele égetten a Forgács hadai s a
hajduk pestise után…
Deres hajnal volt, mikor megérkezett. Itt még ártatlan volt az ember:
beeresztették a várba.
Követnek jelentette magát a fejedelemtől, a vén dajka rémülten ismerte
föl a fejedelmet.
– No, mit habozol, szólj az asszonynak, hogy itt egy penitenciajáró
szegény beteg.
– Igen, kegyelmes uram.
Rideg, komor hely volt, amint körülnézett, örömtelen rideg hely,
granarium volt, pajta, csűr, sohase hitte volna senki, hogy itt
fejedelmi asszony fog lakni valaha.
Végigfutott előtte az emlék, Szász Lóna, a kárpitos terem, a nagyszerű,
úri társaság, ahol a feleségét utoljára várta, látta, s most e dohos,
egérszagú halotti veremben… Fejét öklére hajtotta és sírt, elsírta magát
azon, hogy itt van, a jóságán, maga megalázásán, soha ezt nem hitte
volna…
Egyszer csak felütötte fejét, a vénasszony soká nem jő vissza.
Eszébe villant, óh, talán újra a szászlónai tréfa, váratja, megváratja!
Fejébe szállt a vér, fölpattant, két percig mereven nézett az ajtóra, de
az ki nem nyílt és nem repült feleség örömrepesve a nyakába.
Erre süvegét szemébe húzta s keserű dühösen eltávozott. Rohant, hogy
vissza ne hívják.
Senki se ment utána.
A sereget még ott találta, ahol hagyta, mindenki ijedten tünődött a
fejedelem eltünésén s kitörő örömmel fogadták.
Élükre állott s Kolozsvárra indította őket országgyűlésre.
Lassan haladt a had s most az egyszer nagy szív s nagy lélek nyílt fel
benne. Bátor arcot mutatott s mindenben jelen volt, rendezett,
biztatott, s előljárt és senkit el nem hagyott.
Állította, hogy minden jóra fordul, hogy semmi ez; esküdött, hogy már
Váradon vannak a császári seregek s hogy azokkal kiverik s Stambulig
kergetik a pogányt.
De senki sem hitte s mikor egy estére kelve Kolozsvár alatt állottak,
várva a város küldöttségét, hogy a fejedelem éjszakai szállásra
bemehessen.
A kolozsváriak hasonlóképen azt üzenték, hogy a város statutumai nem
engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a
falak közé.
A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: »Elég közel
vagyon az erdő, menjetek oda s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!«
Rendelkezett, hogy no, akkor csak üssék fel a sátorokat s a szekerekről
bort keríttetett s éjfélig együtt tartotta szóval s kedvvel az urakat.
Ezek mind a legnagyobb nyugalommal ittak, de a szíve fenekén valamennyi
setét volt s farkasnevetés volt az csak, mikor a fejedelem végre még
táncra is kerekedett előttök.
Másnap nagy fényes küldöttség indult a városba, de csak ötöt eresztettek
be belőlük.
Azok is avval jöttek vissza, hogy a kolozsváriak nagyon köszönik a
látogatást, de »már meg fogtak elégedni a fejedelem szép táncának
látásával«.
Báthory csak most vette gondolóra.
Rendelkezett, hogy a had alakuljon át hadi országgyűléssé.
Az urak megtették, a nép a vidám fejedelemben úgy bízott, mint valami
csodatevőbe s már is árulást emlegetett s mind kész volt a fejedelem
mellett kardot rántani. Némi hirek is feszítették a lelkeket, a
székelyföldi lázadás felől s a széki éjszaka emlékei fenyegették az
urakat, nem tudták, nem kerülnek-é reggelre a paraszt katonaság
lándsájára, mint akkor, ott Kornisék.
Igyekeztek hát a fejedelemnek hizelegni s kedvében járni s rossz arcot
senki nem mutatott, s világ kincseért a Bethlen nevét ki nem ejtik vala,
de még azt sem lehetett hangosan hallani, hogy török is vagyon az
országban s nem is oly messze, már Tordán vagynak.
Hallgatott minden ember s igyekezett jó arcot vágni a keserves trufához.
A fejedelem követet küldött Tordára Szkender basához: fennmaradt a
követi utasitása, hogy: »Hallottuk kegyelmed itt lételét s nem tudjuk
mire vélni, de ha kegyelmed igaz uton jár, az áruló Bethlen Gábort
megfogatván kezünkbe küldje, vagy ide való országbeli emberek szeme
előtt megölesse: akkor ezen irásom legyen zálogul, melyben én hütemre
fogadom, hogy amit Géczy András a portán hüttel fogadott, azt én mind
meg teljesítem: Jenő, Lippa várát átadom, adót megfizetem s a jövő
esztendőtül duplájára emelem, s magamat országom minden hadaival a
kegyelmes császár kezére bocsátom. Hogy eddig is az adót meg nem adtam,
annak is Bethlen Gábor, az áruló, az oka, mert főtanácsosom lévén, soha
nem kivánta, azt mondta, ne adjak adót, ajándékkal is megéri a török.
Csak most veszem, későn eszembe, hogy mind hamis tanács volt, arra való,
hogy legyen mivel vádolnia a fényes portán.
»Kérem kegyelmedet édes apám Skender bassa, vigye ki hadait az országbul
s álljon Tömösvár mellé, én hatalmas császár ellen rebellis nem voltam,
nem is akarok lenni, akit csak kegyelmed az erdélyi főrendek közül
kivánni fog, legyen zálogul mind kegyelmednél. Én pedig hadaimmal ez
helyrül Lippára mégyek s azt kegyelmednek, ha nem máskép, ostrommal
megveszem, mert a magyar katonáim maguktól meg nem adják, de én sem
véremet, sem életemet nem szánom, megmutatom nagyságodnak, hogy azt a
várat csontok hegyein s vérek patakján keresztül is megveszem s úgy adom
a felséges császár kezébe, mint egy pomagránátot, arany tálcán. Az
elmaradt adót mind a jövő tavaszon egy aranyig beszolgáltatom s fogadom,
hogy ezentúl az effélében más szájával nem eszem s szavát sem fogadom.
»Ezen szavaimat, hogy kegyelmed előtt megmutassam igaznak lenni, im
tulajdon kezemmel írt s ujjamban viselt titkos pecsétemmel roborálom,
így küldöm Ibrahim bégtül ő kegyelmétül, s ennek hitelt adjon
kegyelmed.«
Nagyon megvidámodott ettől a levéltől, melyet a rendekkel aláiratott s
velük erős esküvést jegyeztetett, hogy vele élnek-halnak.
Másnap délre azonban megjött Ibrahim bég a Szkender basa levelével, mely
kemény s elutasító volt.
Báthorynak csak ezt írta:
»A hatalmas császárnak soha tehozzád semmi kedve nem volt, miulta sok
istentelen életednek és veszekedésednek hírét vette. Elvégezett akaratja
ez ő hatalmasságának, hogy soha Báthory nemzetségnek többet Erdélyt
bírni nem hagyja. Ez szót higyje meg tőlünk kegyelmed: hogyha egy nagy
havast megtöltene is arannyal Báthory, és az hatalmas császárnak adná:
akkor sem engedné.«
Báthory komoran, szédelegve hallgatta a levelet, most végre megindult
alatta a föld s úgy érezte, levegőbe repült s elvesztette minden
keménységét a világ… A rendek olvasták a basa hozzájuk irott levelét:
– »Irja kegyelmetek, hogy a mostani fejedelmetekkel élni-halni akartok
és mást uralni soha. De mi e dolognak sok hijját látjuk, mert az
országot nem mindenestől az nemességbül értjük állani, noha azok az
elsők és azoknak is sok bántásit tudjuk lenni: hanem az egész szászságot
is egyik főtagjának tekintjük, kik mindenestül megrontattak
szabadságukban, s a székelységet, amelyről nem tudjuk kik s mely okért
most oly éktelen forradalomban vagynak.«
»Azért, ha velünk végezni akartok, a szemeteket felnyissátok és
okosabban gondolkodjatok a dologról s mihozzánk eszes és fő embereket
küldjetek, akikkel mi rólatok, fejedelmetekről s az országról mindent
megbeszélhessünk.«
»Égetésért, rablásért a török hadak nem jöttenek, jöttek az erdélyi
főnépek kérésére. S ha ti most s máskor is mást írtatok, azt jól értjük,
mert _fegyver alatt némák az lelkek_.
»Irjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthoryt fejedelmének mondja, az az ő
hatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.
»Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy
Kolozsvárra menjen minden ember s ott mindjárt fejedelmet válasszon
kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.
»De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre
eszküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly
gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez
országban.
»Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az
hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt
a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy
hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit
az erősségbül s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent
angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a
föld szinén lakni nem hagylak s bizony bizony eljött Erdélyországnak
utolsó veszedelme.«
Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:
– Éljen a fejedelem!
Erre valami csodálatos dolog történt: mindannyian felállottak s egy
szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.
Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk.
Nos hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban,
rosszban vele voltak, akik oly szépen s vakon szavazták meg parancsait s
kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak
mint egy szív s egy test.
Felállott s érezte, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia:
Soká nyugtatta szótlanúl, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így
szólt:
– Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország,
Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s székelyek
főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet… Immár
csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek le Nagyvárad felé, ország
határáig, Sebes váráig s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket
elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk…
Elfojtotta a szavát a könny.
Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették s
nem volt vége a rajongásnak.
Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le
arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé
ment így a hadakkal ezen az uton.
Milyen víg és boldog nap volt az… Elcsüggedve nézett a multba s ah, már
akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!… S mindenki, mint ma…
Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele
tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhitattal
néz fel ő reá!…
– Feleségemet nem sajnálom, – mondta hirtelen hangosan.
Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.
– Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, se
protestánssá… Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől
elvonulva pergetni az olvasót… Busuljon! keseregjen! csak hadd szidjon
engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bünösnek s tisztán mehet
az istene elé…
Könny futott le az arcán s megsarkantyuzva lovát, visszafelé vágtatott,
mint akkor: mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki
szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.
Körül kerülte Kolozsvárt s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.
Megnyilt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit
lovagolt hajdan, boldog ifjú éveiben.
Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, nehányan leghívebbjei közül,
akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély
szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé az esős, ködös
alkonyatban…
Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre
újra zöldellő réteken s kis patakok mellett, a didergő éjszakán.
Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.
Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal,
férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak s amint utolérte
őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.
– Kik vagytok?
– Mártirok.
A fejedelem elámult.
– Magyarok vagytok, vagy szászok?
– Mártirok.
– Miféle mártirok?
– A keresztyén hit mártirja, a számtalan mártirokból, akik ellepik e
kerek világot isten dicsőségére.
– Hova mentek?
– A keresztre.
A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki magas
fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős
fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s
testét vastag piszok borította. De a szeme félelmes volt s a
fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte le kell
mindjárt szállnia a lóról s ruháit elosztva, mezítláb beállani a
csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártirabb
e bolyongó földön.
– Az sem ment meg semmitől, – mondta s legkisebb gyermekkorának érzései
villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket
a csecsemőkorban, a beszéd első igéinek tanulása korában kellett
végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt s azóta kálvinista hiten
nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőjének íze újult volna
fel ínye közt.
– Apage Satanas, – kiáltotta a próféta; – mi hozza meg a lélek
csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a
sanyargatás. Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám
csendességgel az ő kinnyát, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt
ugyan szomjuhozták és keresték a gyenge szűzek is az hallatlan kínokat.
És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön
életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem
viselheti az martirok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod
akkor, hogy az sem segít az emberi szíven.
Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha
fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva
és reménytelenül ül a lován.
Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy fekete
szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem
néz róla s a boldogság reszket vonásain.
– Évuska! – kiált fel a fejedelem.
De a lány felemeli az ujját s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta
énekét figyelné s a próféta tovább beszél.
– Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a martiromság kínja
szaporítja a híveket, a martiromság ugyan édesgetés az keresztyénségre,
a martirok vére vetőmag, s a földbe ásott martirok lelkéből fakadt a
keresztyénség dicsősége. És, miképen a zsidókrul mondja az Irás, hogy
annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala:
azonképen a keresztyénség is.
A fejedelem csak a leányt nézte és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt
az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.
– Ha isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen
szörnyű nyomorúságot, – vágta oda keserűen a prófétának.
– Pagane, pagane! – kiáltott újjongva a próféta, mintha kedvére való
alkalmat talált volna a replikára: – így szólnak a pogányok, de isten
megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de
a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét.
Nincs szenvedés! akinek az isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen
éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradság! nincsen betegség! nincsen
félelem… Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új
szolga szemeláttára felakasztatod a régi szolgádat és azt igéred az
újnak, hogy csak jól szolgáljon, ő velle is ezen formán bánsz: lásd,
mindazáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ
megtérésének.
– Évuska, Évuska, – a fejedelem korbácsával cserdített s nézte a leányt,
s szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit
mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő
borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját,
mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre
vetette magát a próféta körül s várta annak a martiromságát s valami
lázas és kigyult elragadtatás volt, a foguk vacogott és testük
reszketett és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni,
ölbe s elvinni és boldog lenni vele…
Ah, de hol, hová, minek?
– Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket, – kiáltott
a próféta, – egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét,
minden kínokat megpróbála rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép
énekszóval dicsérte az istent, mintha jól lakásban lett volna s akkor
szomorodott el, mikor a kínok megszüntek. És mikor kérdezték, mondotta:
hogy egy szép ifjú forgódott mellette a kinokban és ennek törölgetései
és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.
– Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt, – mondta keserűen a
fejedelem s megcsapkodta lovát és elvágtatott.
Messze utána zengett a hegyről az énekszó.
Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol a télen Emir lova
belezuhant a hófuvásba. Óh, bár a lábát törte volna akkor, most nem
volna világ bujdosója… Hát mi volna?… Palotsay Anna férje?…
Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron
fejedelmi palota… Előbb rakni kellett volna fészket? hogy aztán rajta
üljön…
Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.
Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana
valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult,
gyötrődő szívvel tovább ügetett.
Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig
tart az ősz.
Egész reggelig mentek s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de
repülő madarak volnának.
Almásra értek.
Török Kata már hetekkel előbb előre jött s amint befordult a portára,
nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt
a ló körül, lábát csókolta s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába
ugrott.
Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte,
megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta s ez is végig
tanuja volt szomorú életének.
– Pogány, – kiáltott rá, – te még megesmersz, még szeretsz!… Pogány,
kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó
szív.
A kutya földre feküdt s hempergett s a lába előtt fetrengett s majd
megbolondult a szeretettül.
– Többet el nem válok tőle. Meglássátok, – mondta a fejedelem, – ez lesz
az utolsó hívem!…
Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.
Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák
közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt; s még
egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.
Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az
akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek…
Aludni azonban nem birt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt,
a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni…
Bort kért s bort ivott s jól esett, még egyszer jól esett s ott az
ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt s szája félrefitult,
szenvedett, egy összetört beteg test.
Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő elment,
»visszajövök érted, – mondta, – s fejedelemasszonyt tészek belőled…«
De mikor mondta, maga sem hitte, mikor mondta, gonosz volt: hitegette s
csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki
ezt a szegény fiút valaha megölelte s szíve szerint megérezte: fájó
keserűséggel nézte, »óh te szegény, te szegény, te szegény…«
Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas és
egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az
asszony, aki elmulva és elenyészve látta…
A Szilágyságon keresztül ment Váradra.
Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy multjának emléke
ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre s feltűnt
előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a
palatinust megleckéztette…
– Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! – mondta.