Ugyanezen az úton ment a mult őszön, mikor a Székelyföldet bejárta. Most
ellenállhatatlanul támadtak fel az emlékek, amint a nap feljött s a
Küküllő völgyében végigfutott, az aranyba sárguló bűbájos völgyben.
De nem látta a hegyormok szeszélyes vonalát, a kis folyó vidám
kanyargását, nem látta a meg nem rendült természet nyugodt bölcsességét,
felzaklatott lelke magába mélyedt s szíve hevesen vert. Még egy szál
tartotta, még egy reménysége volt, még egy adósa, akire számított.
A székelyek, a székelyek: köztük bátorságban s biztonságban fogja magát
érezni, s a lovakat hajszolta, hajszolta, hogy minél hamarább, minden
percért rettegve, befusson mint valami kész várba, ahol aztán semmi baj
nem érheti.
Éjjel-nappali menés után elhaladtak Medgyes, Erzsébetváros alatt s alig
telepedtek le kicsit legeltetni, nem merték egyik várost sem
megpróbálni, mert már szorította őket a lelkiismeret, mert félt, hogy
itt szorul s ki tudja nincsen-e már ezeknek is értésükre, hogy mi
történt, vagy mi készül, ez erős szász városoktól semmit se várhat, csak
haraggal nézi a kőfalakat s tovább, tovább.
Dánosnál sereg jő szembe.
Megállanak, lovas- és gyalogsereg, soká vizsgálják s már készülnek, hogy
neki a Küküllőnek, át a túlsó parti hegyekbe s megkeresik a
marosvásárhelyi utat s felvádolnak, mikor végre felismerik, hogy a
székelyek jönnek.
Nagy boldogság.
Mindjárt új helyzet áll elő s a fejedelem méltóságos módon ül meg lován.
Géczy elrendezi a lovasságot s így várják be a székelyek előre küldött
vezetőit.
A csapat most jött a fejedelem táborára.
Negyvenen voltak lovasok s kétszázan a gyalogok.
Örült nekik s maga mellett tartotta őket.
A következő hely Segesvára volt, tavaly itt fogadták a legnagyobb
ünneppel, azonnal elhatározta, hogy ezt a várat rögtön felkéri s ott
megpihen, míg újabb hírt nem hall.
Délután három óra tájban értek a vár alá. A vár s egész város egy hegyes
dombról ijedten nézett le rá, kapuit becsukta s az előre küldöttek már
visszatértek, hogy a város nem ereszt be a hadi idők miatt egy lelket
sem s nem akarják hinni, hogy maga a fejedelem itt volna.
Géczy levelet írt, erős nagy levelet, hogy a hitre tartsák magukat,
különben el nem kerülik szörnyű végüket s a levelet aláírta a fejedelem,
de a sebes induláskor nem gondolt rá senki s pecsétviaszt nem találtak.
Míg a küldöttek visszajöhettek, a sereg letanyázott az országút mellett,
épen a Küküllő kanyarodóján, ahonnan a várat legjobban lehetett látni,
sem közel, sem távol, úgyhogy onnan puskával kárt nem tehettek bennük.
A fejedelmi banderiumnak semmi elesége nem volt, a góbéknak is elég
kevés s gyanus szemmel nézték a hatalmasok szegénységét, de megosztották
a falatot, abban a reményben, hogy Segesváron majd kipótolják.
Az éjszaka rájuk szállott, a városból semmi választ nem lehetett kapni,
mert a kapun be nem bocsátották, a polgármester azt izente ki, hogy
hajnal előtt egy lelket sem eresztenek be, s csak tartották magukat
erősen ahhoz, hogy nem a fejedelem s nem a fejedelem.
Nem lehetett arra vállalkozni, hogy ilyen kevesen megostromolják most
rögtön a várat, azért jó tanyát igyekeztek csinálni, sátor azonban semmi
nem volt, s maga a fejedelem egy kis pásztorkunyhóban vonta meg magát
Géczyvel, a többiek kint az isten szabad ege alatt tanyáztak a deres
hidegben s erős őrségen: legalább nem aludtak el.
A székely hűségesen virrasztott.
A fejedelem éjszaka nem aludt, fölserkent nehány órai alvás után s
kiment a csillagos ég alá.
A kunyhó előtt ott állt a székely gubában s hosszúnyelű dárdájára
támaszkodva aludt.
– Alszol-e, – rázta meg a vállát.
Fölserkent.
– Dehogy alszok, dehogy alszok, – rezzent az fel.
– Láttam, hogy aludtál.
– Hogy aludtam vón, mikor nem aludtam… Csak nagyon néztem!
A fejedelem nem veszekedett s nem jutott eszébe, hogy felakasztassa.
Tovább ment s ő is nekidőlt egy fának, maga elé hajlott s nagyon nézett…
A távolba akart nézni, át a hegyeken, át a távolságokon, látni akarta a
török hadat, amely most valahol szintén nyugszik az éjszakában, vajh
bementek-e már Gyulafejérvárra, talán azok is így tanyáznak a város
előtt, de nem ennyien, hanem számtalanok, csorda, rettenetes.
Bozontos fekete ember jött felé:
– Megájj, ki vagy!
– Én vónék, nagyuram.
A székely csapat főtisztje volt, nemes Mikó Miklós.
Sokáig állottak egymás mellett szótalanul.
– Mér késtetek így el, apám, – kérdezte a fejedelem.
– Elkéstünk vóna? – morogta az. – Mitül késtünk el, nagyságos uram.
– Mult héten már ott kellett legyen minden szék a fejérvári táboron.
Mikó uram hallgatott.
– Nem lehetett a haddal, nem akarta az igasságot, sokat perlettek, hogy
a főnép és lófejek, kik az lőfőségben vagynak, ezek meg ne rótassanak,
ahogy az törvény van. De régi szokás szerint hadra készen legyenek. De a
paraszt népség, a másod articulust meghamisétotta: hogy azkik földön
lakók, mind megróttassanak, minden rendbeliek, akár egy ekések, akár
félekések, akár marhások, akár marhátlanok. Senki nem akart rovást
hagyni magán, mióta nagyságod kiadta a rendelist, hogy aki az olá hadra
megy, senki nem akar jobbágyságot esmerni… Mán ott van nálunk is a
faluszerin, vagyunk nemesek azaz nobilisek három család, mink a Mikók, a
Fodorbeliek, meg a Czerjékek. Egész ekés vagyon paraszt hét család, meg
Pál polgár család. Félekés van tíz család, egy marhás van öt család,
marhátlan van tizenhárom, Kovács Miklós polgárral tizennégy. Hát nem vót
itt ezidáig semmi baj, mert vótak jobbágyszeren elegen, amékek
megdógozhatták a fődeket, vót mibül kivenni a dézmát, urnak, nemesnek,
országnak, papnak. Mert minket három nemes családot, harmincöt vagy
harminchat jobbágynépnek kellett kitartani. Igen, de most ezek a koszos,
vedlett bitang népség mind kardra tett szert, meg puskára, tőtisse ugyan
nincs, hát csak annyit ér vele, mint egy fustéllyal, de nem akarnak az
istennek se igazságot tudni. Kiki magának, mind csak magának gyűjt,
gyarapít, hajtja barmát, ahova jólesik: hogy most aszongyák a
közszabadság kiütött, kiadta a fejedelem. Mind a mellit veri, hogy ű is
fejedelem szabadja, meg ű is…
A fejedelem hallgatott, lassan értette a szót s tetszett neki: csinált
hát egy kis felfordulást mégis.
– Az asszonyok nagyon békétlenek kivált, az én feleségem is csak alig
maradhat, hogy eddig a szöszt kiadta fonni, neki szépen felfonták a
télen, a pászmákat mind behordták, tavaszra, husvétra be lehetett
állítani az esztovátákat s lehetett szűni: most meg a vedlett kócos
bitangjai azt vetik, hogy van nekik maguknak elég fonni valójuk: az
igaz, mind kinyűtték maguknak, ellopták a kenderfődeket, a feleségem,
míg odavótunk, alig tudott magának valamit menteni. Hát miből lesz most
ruha a népnek, magunknak: cselédeknek. Az igaz, cseléd sincsen, egy se
akar bent lenni, már a botos le se mer menni a faluba, mer igirik neki,
hogy ujra elverik… Eccóval meg van romolva a világ, nagyságos uram…
A fejedelem mereven mosolygott.
– Az főnép szolgái is, kik lovok hátán őfelségének hadban és egyéb
szükségben urokkal egyetemben szolgálnak, kiknek uruktól ruházattyok
vagyon, esztendőre fizetésképen szegődtségek vagyon, most, hogy senki
meg nem rótatik, adó pénzt nem fizet egy dénárt is: mind el akar
széjjedni, senki magánál nagyobb urat esmerni nem akar…
Odalépett a másik főember Rophaj Mátyás uram s megértvén, hogy a
fejedelem előtt Mikó uram ilyetén nyugalommal beszéli a nemesi rend
kínját, maga mellettük valónak vélte a fejedelmet s nagy lángra lobbanva
el kezdette szidni tele szivből a nemigazutonjáró, hazug ingyenélőket,
akik az uraik zsirján akarnak hizni s akiket nagyobb ellenségnek esmér
mindenbéli ellenségnél, akár töröknél, akár tatárnál, mer az mind csak
gyün s elmegy, de ez itt marad.
Mégis fojtva beszélt, mert az őrálló székely nagyon kezdett ügyelni a
szóra.
Három katona jött, akiknek kötelességük volt, hogy a vár kapujáig
járjanak s vissza, hogy baj ne érje őket, ha éjszaka kiütnének a
szászok. Megálltak mellettük, nagy hetykén köszöntek s kezdték úgy
hányni-vetni magukat, mintha ők is nemesemberek volnának.
– No Mikó uram, – mondta az egyik, – szóll-e még a ződ furuja?
Mikó uram erre a konfidentiára, amit a fejedelem őnagysága szeme előtt
kellett eltűrnie, éktelen dühbe jött.
– Te kapubéli cigány, te, – mondta neki, – te falusarki rusnya béka, hát
hun őröztünk mink együtt disznót, hogy együtt furulyázzunk?
Az ember nevetett, már ehhez hozzá volt szokva, hogy az uriemberek
szidogatják őket, de nincs annak semmi ereje.
Mikó uram elővette a zöld csutorát az oldalán lógó tarsolyábul s
megkínálta égettborral a fejedelmet, ékesen köszöntvén:
– Ne utájja no!
A fejedelem elvette az edényt s egyet szippantott a vékony csöcsin.
Jóféle erős pálinka volt benne, csakúgy égette a gyomrát az embernek.
Jóízűen esett, melegített; megborzongott, összébb húzta magán a köpenyét
s tovább nézte az embereket. Mikó uram megkínálta társát, Rophaj uramat,
akkor eltette a kulacsot.
A paraszt ott oldalt, irígyen nézte s szerette vón megkóstolni, de Mikó
uram odasandított:
– Ebbe fogatok nem vásik, békahugy a béletekbe.
– De azt is mink főztük, úgy-e Mikó uram?
Rophaj uram a szesztől megmelegedve szintén hangos lett.
– Sajtáromba tej, vaj, tietekbe ganaj.
– Rophaj uramat nem céloztam, – mondta a legény, – vagy a ki belém szól,
fogát rakja ki elébb a fűre, hogy le ne nyelje, ha meg tanálom
terenyelni.
Rophaj uram, az égettbor tette-e, vagy, hogy a fejedelem mindezideig egy
szót sem szólt, s így teljes helyeslést vélt felőle, de egyszerre
fölemelte a csákányát s teljes erővel fejbe vágta a parasztot, úgy hogy
az felfordult.
A fejedelem kardjához kapott s hátralépett.
– Mit csinált kegyelmed?
A másik két katona elszörnyedt s kiabálni kezdett:
– Lassabbacskán nem lehetne-é?… – avval nem sokat törődve, nekiestek
Rophaj uramnak s elkezdték a dárdanyelével agyabugyálni.
– Megálljatok, – kiabált a fejedelem, de biz ott senki se törődött vele,
az emberek mind összefutottak, s az éjszakában egyszerre csúf verekedés
lett, szólani sem kellett, magától kialakult a két párt, nemesek s
parasztok vágták egymást, mint a tököt.
Géczy kiugrott a kunyhóból, jókor, mert épen felgyújtotta valaki, hogy
jobban lássák egymást. A fejedelem parancsolt volna, de kinek: itt a
szeme láttára csata lett s ő nem tudott, mit tenni.
Sohase hitte volna, hogy ezek a kedélyes szavakkal diskuráló székelyek
ily hirtelen mérgüek s ily könnyen áll náluk a kard.
– Báthoryak ide, – kiáltotta egyszerre egy hang, távolabb, »Bethlenek
ide«, hallatszott a másik oldalon. S egy pillanat alatt szétvált a két
elem s a fejedelem látta, hogy mind a nemesek szembe vannak s a csürhe
viseli az ő nevét.
Már el nem lehetett kerülni a színvallást, Géczy megrántotta a köpönye
szárát.
– Nagyságos uram, gyerünk innen, hadd egyék meg egymást ez ebek.
A fejedelem ment a csatlósok felé, akik a lovakat nyergelni kezdték.
Géczy Mikó Miklóst odaszólította:
– Mikó uram, – mondta, – menjenek kegyelmetek csak egyenesen tovább
Fejérvár felé, ott fogják már találni Bethlen Gábort a fejedelemségbe:
adja neki kegyelmed ezt a levelet.
Mikó nagy szemet meresztett.
– No, a jó hírnek szeretik nyakát szegni, – mondta, – hogy errül nem is
hallánk.
Géczy szemébe hunyorított:
– Mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy várja meg, míg tizenkettőt
üt az óra: s tudja meg, hogy _a tizenkettedik ütést Géczy cselekedte_.
Mikó értelmetlenül nézett rá.
Géczy odaadta a levelet s kezet nyújtott.
Azzal visszatért, felült lovára s a fejedelem után ügetett.
– Hol voltál? – kérdezte a fejedelem.
– Semmi, csak a csizmám szorított.
A fejedelem később azt kérdezte:
– Mit beszéllettél Mikó urammal?
– Vagy úgy?… Megmondtam neki, hogy jó lesz, ha visszafordulnak, mert
Fejérvár felől jön a török s tatár.
A fejedelem lassan ügetett, tünődött: Géczy hazudott, érezte, hogy
hazudott, s most elhúzódott tőle, fal támadt köztük s óvakodott ez
embertől.
Még egyszer szerencsét próbált a várral. A kőfal alá mentek s Géczy
felkiáltott, hogy eresszék be őket.
– Közel az erdő, menjetek oda, ahun eddig voltatok, – kiáltott le az őr.
– Ha istent esmértek, eresszetek be, hogyha most bebocsáttok, halálig
veletek maradunk.
– Nem lehet a kaput leereszteni, – kiáltott ridegen a kapus.
– Kötelen vonogassatok fel a falon, mert itt lep az ellenség.
De azt se tették meg, azért a városka falai alatt zsugorodtak
virradatig. Akkor kijött az őrség fegyveresen, maguk után a kaput
bezáratva, körüljárta a várat, hogy nem ólálkodik-e valahol ellenség,
amely a kaput fenyegeti. Mikor szorgalmasan megvizsgálták az árkokat,
berkeket s az erdőt, megnyitották a kapu rostélyát és odahívták a
fejedelmet, hogy igazolja magát.
De még akkor is csak azt a választ adták, hogy a tanács hajnali
harangszóra összegyűl és dönteni fog a bebocsátás felől.
A fejedelem elunta a dolgot, elfacsarodott a szíve, hogy Erdély ura, aki
még esztendeje banderiummal s harangok zúgásával vonult be a
kivirágozott városba, most mint egy koldus ácsorogjon a kapu előtt s
szólott kísérőinek, kik vagy huszan mellé verődtek, hogy Udvarhelyszékre
akar menni, a székelyekhöz, bármi lesz is.
Előörsöket küldtek ki, akik megvizsgálták az utakat és hegyről a
völgyeket, nincs-e ellenség?
Mikor beértek Udvarhelyszékre, a falvakon nagy csendesség volt,
mindenütt megkérdezték, hogy hol vannak a székely hadak, de hogy a Sepsi
széken kívül semmi székelység nem jött eddig a fejedelem táborára.
– Fent vannak Kereszturon, ott gyűltek a seregek egész Udvarhelyből s
Felcsikból.
Erre tovább mentek, de ahogy Kereszturhoz közeledtek, egyszerre
ágyúdörgést hallottak.
Ijedten megállottak, mert nem tudták, mi lehet, hogy kerül szembe most
már errünnen az ellenség, talán Girej khán jött fel Brassóból, vagy
pedig Moldvából tört be a tatárság?
Megállapodtak s előre küldtek, hogy tudakolják meg.
A lovakat kantárszáron tartották s leszálltak róla, hogy füvelljenek egy
kicsit a szegények.
Nemsokára véresen fut feléjük egy ember, elfogják, ez elbeszéli, hogy a
székely urak most fizetnek a bátoriaknak.
Egyre több-több menekülő jön s megértik, hogy azok a székely urak,
akiknek a jobbágyait felszabadította a fejedelem, titkon tanácsot
tartottak s ahelyett, hogy a fejedelem parancsára táborba mentek volna,
Kereszturba gyüjtötték a sereget s azt lovasokkal, gyalogokkal
körülvették, tarackokat, ágyúkat is vonatának fel, de mind avval a
színnel, hogy a fejedelem parancsára a fejérvári hadba igyekeznek s most
reggel mind rávetették a nyavalyás székelyekre, akik nem is vélték, hogy
ez az egész arra van, hogy őket levágják s jobbágyság alá vessék az
urak.
Jön egy udvarhelyi városi polgár, fekete góbé székely tiszta véresen s
mondani kezdi:
– Én már egy hete este naphaladat-tájban látám, hogy készülnek a
lovasok, – sírva beszélte s vérét kendőjével szorította le, – de nem
tudta azt senki, csak ü magok, hova mennek, csak látám, hogy mindenfelől
el. És hát Marosszékre mentenek, és azoknak a székelyeknek a nagyját,
akiket a fejedelem a Havasalföldje idején szabaddá tött, fogdosták meg.
Kiket ágyokban tapasztaltanak éjjel, úgy fogták meg a magok házában a
feleségek mellett. Reggelre kelve hát úgy jőnek bé az hadak, s úgy
hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztévőket. Semmit avval
nem mulattanak, hanem tegnap sok nyársot faragtatának a város erdejéből
és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is odavivék és
sokakat nyársba vonának, sokat felakasztának szegényekben. Estvére kelve
esmét elküldenek és újra behozának, kiket is hasonlóképen mészárlának az
akasztófa alatt.
Iszonyodva hallgatták a beszédet, a székely nyugodtan folytatta:
– Egy Károly Andrást is hozának, – hadnagy volt ez köztük; azt lófarkon
megvondozák és kivivék, fővel alá vonák szegényt s lábbal fölfelé fel az
égfelé a nyársba, úgy gyalázák meg az ártatlant. Sokakat felakasztának
esmét, egynehány nap úgy lőn a dolog. Ekkor az öldöklést megúnák,
elhagyák, hanem az orrokat, füleket kezdék mecceni, de azt is oly
istentelenül, hogy az orrát ajkastul elmeccék, annyira, hogy csak a foga
maradott szegényeknek és így is sok meghalt miatta, a fülét is kinek
elmeccették, a nyaka felé nyúzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot
töttenek rajtok. Végtére azt is hátrahagyván, azt rendelék, hogy csak
felpiricskolják őket; és olyan nagy deszka lapockát csinálának, hogy
éktelen volt az, de annak élet és fokot faragtak, avval kilencet ütöttek
rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda, fenekére, a
lapátnak, melyet láttam, hogy oly sulyosan esett, hogy a fara csontja
mind apróra törött miatta. Azt is mondották, hogy sok már meghalt abban
is szegényekben. Ilyen rutul bánnak a szegény megszabadult székelyekkel,
akik Havasalföldébe voltak a fejedelemmel. Ezeket szemeimmel néztem, én
is gyanus lettem, pedig nem is voltam az olá háboróba, de most csak ki
kell kiáltani valakire, hogy ez is _bátori_, mindjárt viszik a
fővesztőre, ugy viaskodtam meg a városi darabontokkal s lóra kapván
elvonhattam magam, azóta én is akasztófán volnék.
A fejedelem látni akarja a színhelyet s a székely az erdőn át elvezeti,
míg csak a hollókkal lepett tisztásra nem érnek.
Iszonyodva látta az akasztófa körül a sok nyársat s mindeniken egy
vonagló emberi állat, mint a tövisre szúrt bogár. Már hangjuk se volt,
csak vérrel tátogtak s tehetetlenül nézte egy pillanatig, akkor
megfordult s eszeveszett futással menekült, mintha az őrület tört volna
ki rajta.
Géczy sürgette, hogy menjenek vissza Medgyesig, s a vásárhelyi úton fel
Kolozsvárra, de ő már gyanus volt s a fejedelem a legelső patak mentén
bevette magát a hegyekbe.