Géczy egy éjszaka, nagy ivás után belepiszkált a fejedelembe.
– Nagyságod mellett semmire se lehet menni.
Báthory minél jobban elvesztette önbecsülését, annál érzékenyebb volt,
hogy másoktól, pláne Géczytől csak magasztalást kapjon. Dühösen csapott
fel:
– Mi bajod már megint?
Géczy hallgatott.
– Semmi.
A fejedelem fütyörészni kezdett; csak meg kellett billenteni, már
leszédült a mélybe, utálta magát, hogy oly hiába vesznek a napjai s az
örök reménytelenség mardosta a húsát, nemcsak a lelkét.
– Alávaló ebek vagytok, a bűnötök verjen meg, – szitkozódott, mert
egyebet nem tudott tenni.
– Ki hiszi el, hogy igazánból való háborúra készülünk! – morgott Géczy.
– Senki sem akar táborba jönni.
A fejedelem hallgatott.
– Hogy is higyjék, hogy Bethlen ellen van a had, mikor már ő itt a
fejedelem: mindennapos lakodalom van odaát, csak itt a halotti tor.
– Hol? – ordított fel Báthory, – Stambulba?… Jól vigyázz, mert
megvágatlak…
– Felséged? Felséged már meg van vágva… Azt mondta Skender basa
követünknek: Erdélyben van fejedelem s fejedelemasszony… De egy kard van
a kettő közt s azon a ti bak fejedelmetek át nem ugrik…
Báthory értette s hörgött.
– És ebbe igaza van a pogánynak, – unszolta Géczy.
– Ne kínozz engem; mit akarsz, bestye?
Géczy darabig hallgatott.
– Ország kormányzása, nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy
udvari inas. Felséged akkor még valaki volt, mikor a főkapitánynak nem
tűrte el, hogy felségjogokat gyakoroljon Kolozsváron. Most behunyja a
szemét, mikor a főkapitányné asszony éppen azt cselekszi Fejérváron.
– Mit csinál? Be van zárva, hogy szuszogni nem bír, ki nem lép.
– Be van zárva, ha a becsületszó erős zár: az asszonynak, tudjuk, hol a
becsületje, akárhol, de nem a száján. Szóval, Bethlennének minden éccaka
világos az ablaka reggelig. Ha ő nem megy ki, vannak, akik bejárnak
hozzája.
– Úgy.
– Vacsorák, vígságok, felséged tanácsi nem mennek keresztül Fejérváron,
hogy ne tisztelkedjenek jövendőbeli asszonyuk előtt.
– Ooo, – hörgött fel Báthory s részegen, mereven nézett az épen előtte
álló inasnak az arcába. Lukács volt, a régi ecsedi hajduja.
Előre hajlott, s rábámult a rémült fickóra, mint a vérivó tigris.
– Ez az oka, – károgta s megfenyegette a legényt. – Ha ez parancsomat
akkor megteszi, az ebellette s Imreffyné be nem jő hozzám akkor délelőtt
s éjszakára meg nem szöktet s feleségemet ott nem veszítem, akkor minden
máskép fordul, meglássátok, akkor minden máskép fordul…
Felállott s haját tépte.
– Egy egér elrágja az oroszlán kötelét, de ez a patkány, ez belemart a
dicsőségem lábaikrájába… Vessétek ki az ablakon.
Az urak mind részegek voltak, újra ordított rájuk:
– Vessétek ki az ablakon!
Az ordításra bejöttek az úrfiak, a hajdut megfogták, az nem is
védekezett, úgy elcsodálkozott, hogy nem tudta mit tegyen.
– Ki az ablakon! – ordította a fejedelem s a hajdut kivetették. Mély
csönd lett, hallani lehetett a puffanást lent a mélyben, a szebeni vár
köves utcáján…
Géczy merész volt:
– Igy! ez jó volt, ez fejedelmi tett volt, Nagy Sándorhoz illendő. Nincs
is abba hiba; nagyságod a hímbeliekkel jól emberkedik, de a feminum
genus előtt behúzza a farkát.
– Hallgass, – hörögte a fejedelem, – mert utána mégy. Nyergeljétek a
lovakat.
Többen futottak.
– Azt állítod, ma is vendégség vagyon nála?
– Csapassa le fejem Felséged, ha nem.
– Meg is lesz…
– Ez egy új Penelope, felséges uram, amit mi nappal gyűjtünk, azt éccaka
szétbontja…
Másnap éjjel katonaság vette körül Bethlen Gáborné gyulafejérvári
palotáját s a fejedelem felizent, hogy illendőképen akarja tiszteletét
tenni. A követnek parancsa volt, hogy a teremből embert ki ne bocsásson.
Mire az asszony magát összeszedte volna, már ott is állt előtte,
rárontva, keményen, elszántan s gőgösen Báthory Gábor.
Az idő késő volt, éjfél felé, gyertyák égtek sűrűn s a szobában sokan
voltak, de Báthory meglepetve, megdöbbenve nézett. Férfi nem volt
Bethlenné körül, csak leányok s öregasszonyok, fontak s kézimunkákat
végeztek.
– Isten hozta felségedet, – mondta az asszony, aki rendkívül sápadt
volt, haja barnán, kettéválasztva síma homloka felett, egyik szemöldöke
idegesen feljebb kanyarodott, mint gyanakvó kigyócska, a szemek azonban
kitartóan, mélyen néztek.
Báthory nem szólott, megzavarodott az asszonyi nép gyülekezetében.
– Jöttem, mint a kísértet, – mondta, – félsz-e a kísértettől?…
– Isten kezében vagyunk, nagyságos uram, – szólt Bethlenné.
– Mért vagy fent ez éjszakán?
– Minden éjszaka fent vagyok.
– Mit szősz, mit fonsz ellenem?
– Felséged ellen?…
– Hol vannak a férfiaid?… a híveid?… a szeretőid?…
Bethlenné kiegyenesedett s merően nézett a fejedelemre:
– Felséges uram… Báthory Gábor kövesse meg magát.
Az asszonynép megdermedve nézett s halálos félelemtől reszketett. A
fejedelem korbáccsal kezében, mint magát elvesztett őrült állott
közöttük. S le volt győzve és forrt belőlről, szégyelte magát.
– Annál jobb, – mondta önmagát marcangolva s belehajtva a vad és
méltatlan örvénybe… – annál jobb… Ki innen!… – s körülintett az
asszonyokra.
Mint a szél előtt a fű, zsibongva, reszketve hajolt össze a sereg.
De Bethlenné felemelte kezét:
– Egy lélek sem távozik el, – szólt s az arca egyszerű volt, fejét kissé
előre ejtette, nem volt dacos, nem volt fenséges, nem volt kiáltójel,
egyszerű és szomorú asszony volt, gyermekeit vesztett szegény teremtés,
de ebben a gyászban megindítóbb, mint lett volna a khérubimok szárnyával
vállain.
A fejedelem maga elvesztette előtte erejét, ez eláradó szomorúság
lekötötte, mint hinár, s nem parancsolt újra s nem kívánta végrehajtani
szándokát, de rossz akart lenni, gonosz és undok és félelmes.
– Penitenciázol? éjjel nem tudsz aludni? ébren virrasztasz? készíted a
sebeseknek s megcsonkítottaknak a tépést? és a kötést? s az urad készíti
a fegyvert?… Szerencsétlen vagy, tudd meg… szerencsétlen vagy és
boldogtalan vagy és ha azt hiszed, hogy te fogod bekötözni annak sebjét,
aki Báthory Gábort megöli, akkor nagyon ostoba vagy, de hiszen asszony
vagy…
Az asszony bágyadtan, ellenmondás nélkül s tiltakozás nélkül hallgatta.
– Megmondtam neked, – folytatta Báthory s régi, diákos, heccelő, furcsa
módján hajolt felé, kötekedve s kicsinyelve s kicsinyesen és rövidlátó
nagy szemeit ráhunyorgatva s ritka fogait nagy buja szájából vicsorgatva
s most oly csúf volt: – megmondtam neked, hogy Károlyi Zsuzsanna akkor
született, mikor Bethlen Gábor feleségül vette! Mit akarsz?… Bethlen
Gáborné megszünt, ha Bethlen Gábor: fejedelem lesz… Károlyi Zsuzsa
leszel megint… ezt akarod?…
Károlyi Zsuzsanna felemelte a fejét s szembe fordult:
– Mit akar kegyelmed tőlem?
– Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kivánsága, de csak szemével
kivánó mommutállat ő: hanem Bethlen Gábornak nagy az étvágya és nagy az
akaratja: te akarsz mellette fejedelemasszony lenni?… Kis jószág, más
lesz az… Él az isten, hogyha Báthory Gábor ebek koncára jut: marad még
Báthory vér, aki Erdély trónján fog fényeskedni… De az Károlyi
Zsuzsannának rosszabb lesz a halálnál…
Ezzel lesunyta a fejét s megfordult és ingó léptekkel, vastag nagy
medveformán elment.
Leballagott a lépcsőn s utána világítottak. Felnézett a lépcső tetejére
s megcsóválta fejét, ily alattomosan akart vele végezni a nagy bitang,
mondta, mert meg volt győződve felőle hogy az a tégla a multkor
kiszámított terv volt s már bízni kezdett benne, hogy szerencsecsillaga
megvédi: Bethlen nagy számító, de csak lent a porban, Báthory Gábor feje
túl van a porfelhőkön, amelyeket Bethlen Gábor tud felverni.
Bethlenné remegett az izgalomtól s székébe rogyott, megértette, s ó
asszonyi balgaság, elhitte és halálig tartó rettenetes gyűlölet fakadt
fel benne Báthory Anna ellen…
Másnap megjelent a fejedelem udvarában, Szebenben Husszain csausz nagy
kísérettel.
A fejedelem három napig váratta, akkor bocsátotta maga elé; nagy gőggel
s nagy pompával fogadta:
– Mit akarsz s mit kívánsz, becsületes török?
Ez meghajtotta fejét s alázattal, magyarul mondani kezdte:
– Hála legyen Alláhnak, aki igazhivő szolgái közül a muszulmánokat
nagyon felmagasztalta és ügyeit megsegítette; tisztelet és üdvözlet a
hitetlenek virágának, Báthory Gábornak, ki vagy Erdély fejedelme. A
világ hatalmas ura, a minden bíró s győzhetetlen császár, a padisah,
megkeresi az ő legkisebb szolgáját, Báthory Gábort, akit az ő akarata
helyezett a fejedelemségbe: hogy és mint vélekedel arról, amit első
leveledben, irott betükkel s illő alázattal küldtél a hatalmas
császárnak…
Báthory szívéből utálta ezt a csúszó-mászó édeskés nyelvet s
közbevágott:
– Ne cifrázd, sok dolgunk vagyon, sietünk.
A csausz újra fejet hajtott s folytatta:
– Jól tudom, hűséges vajdája a győzhetetlen császárnak, hogy
serénységben nincs párod a hatalmas szultán szolgálatában s mondásod,
hogy a padisah barátjának barátja s ellenségének ellensége lész,
mindenkor tündökölni fog a hűségnek példái között…
– Nos, halljuk, halljuk jó csausz, mit akarsz elérni tőlünk.
– A páratlan vezér, Musztafa pasa, parancsolta, úgymond »jaj fiam, jaj
szolgám, hozzátok elő a defter könyveket s az adókönyveket«. Szolgái s
tihajái szaladtak a rézeffendiért s előhozták a könyveket, amit a
páratlan vezér, Musztafa pasa kívánt. S azokban írva vala, hogy Erdély
adója húsz esztendő óta megadva nem volt. Parancsolta azért a páratlan
vezér, hogy »leghűségesebbem, Husszain csausz, te jól ismered az erdélyi
vajdát, Gábor fejedelmet, eredj el s kérdezd meg, mikor fogja
teljesíteni, amit első levelében igért, hogy mind az adókat hiány nélkül
megfizetendi.«
Báthory felpattant.
– Húsz évi adót?… Egy batkát se!… Egy polturát se!… a te uradnak, a
páratlan vezérnek? Akinek társzekérrel s lóteherrel küldtem az őseimről
örökölt birtokimat, marháimat, arany s ezüst kincseimet s hálából
fejedelmet nevezett ki a nyakamra: többet Erdélyért ócska papucsomat sem
adom!
Mély csönd volt.
– Bárhogy van, Alláh tegye könnyűvé.
Báthory már megbánta heveskedését.
– Irjatok neki egy szép levelet. Mi nem szoktunk cúkoros szókkal
beszélni, mi emberi nyelven szólunk, ha haragszunk haragosan, ha
szerelmesek vagyunk, szerelmesen: de ti mindig cikornyával szóltok, se
szerelem, se harag nem látszik meg. Irjátok meg, hogy Erdély fejedelme
mindent kész s mindent megad, de nem úgy mint eddig, setétbe, vaktába:
szegődött bér, osztott konc: ezután meg fogom kérdeni mit adtok s mit
kértek: megfizetem… Adjátok ki nekem az én megszökött emberemet, aki
hozzátok ment irgalmat koldulni, Bethlen Gábort, adjátok ide, annyi
aranyat adok, amennyit nyom.
A csausz mereven nézett s hallgatott.
– De ha ki nem adjátok, ám ti lássátok, ha nyakatokra mennek a németek
az egész világról, mert ha engem innen elkergettek, isten ne legyen
irgalmas, kegyelmes, de mind hátatokra hozom az egész világ német
seregét s akkor szorul a kapca.
A csausz így szólt:
– Ha így van a helyzet, akkor add ide ezt a levelet értelmesen megírva,
mint eszes fejedelemhez illik, mert a királyt dicséri az ő levele és a
tolmácsot az ő tolmácsolása.
Báthory újra egyet kötött indulatán s még enyhébben mondta:
– Nézd, öreg atyus, te értelmes öreg ember vagy: beláthatod, hogy van
okom a haragra, de ti vagytok az okai, mert minden kifutott ebnek
meghallgatjátok a csaholását: úgy-e bizony, mikor Géczy András odajárt
az én követségembe, annak is meghittétek, amit beszélt: pedig látod,
megcsalt titeket, az én parancsomból: itt van mellettem…
Husszain csausz fölemelte szemét:
– Mondjon aki mit akar, de te ezt a szót ki ne mondd: mert hol vagyon
itt, akit említesz?
A fejedelem körülnézett, Géczy nem volt a teremben.
Megszökött, gondolta magában, bosszankodott rajta s haragudott is, de
Géczy később megmagyarázta, hogy azért nem jött be, mert megírta a
levelet a töröknek abban az értelemben, ahogy a fejedelemmel előre
megbeszélték.
A csausz a levelet elvitte s erre másnap hallották, hogy Giraj khán
betört a tömösi s a törcsvári szoroson. Csak akkor értették meg a csausz
szerepét: az egész adókérés arra való volt, hogy a hadüzenetet
indokolja. Az egész világ előtt oka legyen, hogy az erdélyi fejedelmet
azért támadta meg a szultán, mert megtagadta a húszévi adóhátralék
megfizetését.
A nép máris remegve fut a törökség elől, s a székelységen lázadás tört
ki. Mintha egy pillanat alatt lángba borult volna a mező, a fejedelem
hirtelen azt sem tudta, merre s hova forduljon.
A székelyek közül minden percben érkezett egy követ, s hozták a hírt,
hogy a török had gyenge szedett-vedett csürhe, amely meg sem mer
mozdulni, s a fejedelem nagyobb bajra figyeljen: és pedig arra, hogy az
urak ellene szervezkedtek s Bethlennek írtak s követeket küldtek elébe
Temesvárra, már visszajött a portáról.
Rettentő ijedtség volt az emberekben: mindenki elvesztette fejét, páni
rémülésben futkosott minden ember, mintha a végítélet közeledne, jeleket
beszéltek, már megint vérpatakok fakadtak a fák tövében, Csikban kotló
alakú csillagot láttak s földrengés volt a szász vidéken. Brassó
városában is viszály ütött ki, a tanács egyik része hű akart maradni a
fejedelemhez, mert ők is látták, hogy a török had haszontalan népség,
amely cigányok módjára fegyvertelenül s éhesen kóborol, ez soha nem
fogja bevenni Brassót, sem Szebent, sem a fejedelem hadait meg nem veri,
ellenben, ha a fejedelem marad felül, akkor igazán isten legyen irgalmas
most már a szász nemzetnek. De a nép a török pártjára állt s Benkner,
aki maga akart vajda lenni Erdélyben, a szász nemzet külön vajdája,
tudálékos arccal, papos módon járt-kelt s úton-útfélen prédikált
Sodomának s Gomorrhának végső veszedelmiről.
Egyik nap a fejedelem követei mentek keresztül a városon a török kísérők
vezetése mellett s ezek oly udvariasan bántak a fejedelem embereivel,
hogy rögtön elterjedt a híre, hogy Báthory kegyelmet nyert a portán s a
nép reszketni kezdett.
Most Bánffy Demeter és Pécsi Simon, aki tudott törökül, álltak oly
szánalmasan a tatár khán előtt, mint pár napja őelőttük a csausz.
A khán átvette a gazdag ajándékokat s azt kérdezte:
– Megbékéllett már az a ti Bátori vajdátok az országgal?
– Meg, nagyságos khán.
– Hát Brassóval?
– Igen, avval is.
– Hát békességben vagyon az ország?
– Békességben van.
– Ne ugass, mert én tudom, hogy nincs békességbe.
– Van, kegyelmes uram, – bizonygatta az öreg Bánffy Demeter.
– _Jabana szulaz ag szakall köpeg_, – ordított képéből kikelve a khán
Bánffy Demeterre, s a tolmács utána ordította ugyanolyan hangon:
– _Hjába szólasz, agg szakállu kopó!_
Korbácsát rájuk emelte s ugyancsak gyorsan kellett visszahúzódniok.
Vették is eszükbe, hogy itt ugyan rosszul áll uruk dolga s hamar
visszafordultak, de nem engedte őket a khán. Egy verembe zárta a
követséget s ott egyebet nem kaptak, csak ha békát enni lett volna
kedvük.
A fejedelem s Géczy most éjjel-nappal verették a hidat a Maroson, hogy a
sereget átszállítsák, de a hajduk fent voltak Nagyenyed táján s náluk
nélkül nem volt értelme az egész elindulásnak, s minden órán új s újabb
csapatok jöttek, mintha a földből nőttek volna ki.
– Szebenbe, Szebenbe, – sürgette a fejedelem s a saját kezével szeretett
volna átröpíteni a folyón minden embert, – Szebenbe, Szebenbe, a
bevehetetlen jó Szebenbe.
Csodálatosképen nehány nap alatt tízezernél nagyobb sereg gyűlt össze s
mint a tenger árasztották el a vidéket s költözködtek hangyamódra hosszú
sorban podgyászukkal, batyuikkal a vár felé.
De míg ők Brassó felé figyeltek, megjött szerdán éjjel a hír, hogy
Szászsebesen vannak a törökök. Iszkender basa a Vaskapu és Déva felől jő
Bethlennel.
Szászsebes már csak egy órajárás lovon s a szebeni út közepén, most már
mindennek vége, a fejedelem kétségbeesve ült nyeregbe, soha többé
Szebent el nem éri, Géczyt s hű szolgáját Lónyai Farkast maga mellé
véve, mindent ott hagyott szanaszét, felborulva, elszórva, úton
elvesztegetve, »a székelyekhez!« kiáltotta, »a székelyekhez!«
Éjszakai időn, setétben vad s elhanyagolt utakon lóhalálába vágtatott
nehány hű szolgája kíséretében föl a Maros völgyén, majd a Kisküküllő
partján s ebben a percben nem tudta ki ő, mi ő? honnan jön s hová megy,
fejedelem-e még vagy sem.
Háta megett az iszonyatos csönd, amely rémekkel teli s előtte a vak
sötét.