Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsuzott, már mint a fejedelem
barátja, azok sötét arccal néztek reá.
– Nagyságodnak immár jó, – mondta Chrestels János, – isten rátekintett s
jótettiért megjutalmazta.
Géczy felfortyant:
– Isten oda tekint, – szólt kevélyen, – ahol van ami érdemest lásson.
Hegyes Gerard azt mondta:
– Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell isten előtt érdemes lenni.
– Neked adhatok jótanácsot, – veregette meg a vállát, sértő gunnyal
Géczy, – te még fiatal ember vagy, hasznát veheted… Tapasztalt embert ne
fogadjatok be városotokba s titkaitokba ne avassátok be…
Élesen felkacagott:
– Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!
A követek mélyen meghajoltak s nem szóltak, elmélkedve távoztak el
Szebenből.
Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán
soha nem volt tavasz óta.
Brassó megbékült s lemondott 32 ezer forint követelésről, ellenben
fizetett újabb hétezer forintot; visszakapta Törcsvárát és Brassó
fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.
Az országgyűlés is megbékült s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza
atyja s megtartója díszes nevével.
A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert s Géczy
örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul s ezzel az övé lett Erdély
leghatalmasabb vára.
E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a
haldokló az agonia előtti órában.
Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.
Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent
s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a
menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával
nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.
Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő
szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne
csetleni, botlani s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra
mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek
az idők mulására.
Sokat elüldögélt velük szótalanul a tanácsban, ahol az alacsony
dívánokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas,
keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi alattomos, irígy érzésektől
átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.
Ebben a városban semmi sem volt sürgős s ha valaki valamit hamar el
akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy
sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.
Bethlen jól ismerte e szokást s egy dervist megszégyenítő békességgel
várta a maga igazának teljesedését.
Azonban mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek
rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.
Iszkender pasa budai basává akart lenni, ép ezért eszközölte ki, hogy
Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát
Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni a bécsi
követ, aki Budán keresztül jött Stambulba s úton-útfélen elmondta, hogy
Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki.
Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed basa alatt történt, csak az ő
szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy
Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyanezen a Budán fogadta Bocskay királyt,
akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy
még öt évvel ezelőtt Bocskay királyt egy ragyogó és fényes Budavárában
lehetett fogadni, »melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen s
hol az élőkutfejek sokasága oly bőséges volt s oly vizeket adtak,
amelyek ezüsttisztaságu csőből csergedezve az élet vízéhez hasonlatos
édes ízzel bírtak«: s most mint még a hitetlen német is bevallja,
egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen
ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég
alatt alusznak s ha valaki azt mondja nekik, hogy: »testvérem ez nem jól
van így«, csupán annyi a válasz reá, hogy »Allah nagy és Mohammed az ő
prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhivők szemefénye«.
Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában
vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és
részeges, aki soha józanon nem található s körülötte is egyetlen józan
ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy
közöttük egyetlen józan nem találkozik s ez okból a falakat nem is
őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.
Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német
is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges
budai basát eltávolítani az igazhivők szemefénye éléről, a bevehetetlen
budai várból.
Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagy tanácsában, ahol
Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot s a budai basa ellen
irányította beszédje toporzékoló paripáit.
Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhivő basák,
de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták valóban
keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése:
Felszólalt azért Sahin Geráj pasa s mintha Budáról nem is volna szó,
beszélni kezdett nagy kitéréssel.
– A világ padisáhja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti
az igazhivőt, Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelid volt, és
Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is
élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer háromszor vagy két
háromszáz szekér Győrből lement Pécsre s élelemmel megrakodva tért
vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk
ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi
szandsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak s némelyik járásban egy ökör
sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a
nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét,
mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem
hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelid és mértékletes
Mahmud bégnek és nem tehetett semmit.
Akkor megszólalt a páratlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin
Geráj célzását és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:
– A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy
utat építsenek a trónushoz és célt érnek, a halál órája ellen azonban
semmiféle óvszert nem találnak… A padisáh, mielőtt e szavakkal: »térj
meg uradhoz megelégedve,« e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah
irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: »Győr erős vár volt s nagy
híre volt, s elveszett…« És én azt mondom, Buda az izlam szemefénye s
bevehetetlen s el fog veszni.
Most már egyhangú volt a vélemény s mindnyájan tudták, hogy a budai
pasát semmiféle hatalom meg nem menti a megfojtatástól.
Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:
– Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám
országok határait Allah védelme őrizze meg és a hit harcosait hódítással
és gazdagsággal örvendeztesse meg és a szerencse útjain sikeresen
vezérelje… Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam és tudom, hogy a
vár elvesztésének sok előjele volt: így például az a visszaélés, hogy az
őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött irattak össze, de
mind Pécsett, vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg s Győr
várába nem igen mentek, ilyen formán a vár üres lett. Majd ismét
élelmiszer hozatalának ürügye alatt két háromszáz ember is eltávozott,
sokat mulattak s a tartomány szegénységét sanyargatták… Azonban a
kormányzó nem törődött evvel, ő csak ópiumot szívott s azok a
hitetlenek, akik előző évben faágyuval bevették Tata várát, ugy hogy
onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták,
hogy: lássátok Győrből évente négy ötezer ember távol van, node
próbáljuk meg…
A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanu előadása, aki oly bátran
nevezte Mahmud pasát opium-szívónak, holott Sahin Geráj pasa épen most
mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyenge
elméjüek szokása szerint oly őszinte s mindenki reá fordította
pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen
kiváncsiságot, újonnan elkomolyodtak s bánatosan néztek maguk elé. A
hodsa tovább folytatta suttogó hangon:
– Egy éjjel a Pálffy nevü átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé
véve, a faágyut elrejtette s még saját katonáinak se mutatta meg s így
hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak
nehány deszkából készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhidat fel nem
vonták, se máskép el nem zárták.
– Nehány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött s azt kiáltotta: »kapus,
kapus!« s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró
alól kivonta s mondá: »kik vagytok?« Ezalatt a faágyut közel hozták.
– »Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért s futva nehezen
menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba.«
– A fiú pedig válaszolá: »elmegyek, a kapusnak hírt adok s a kulcsot
elhozom«.
– Ez alatt a szóváltás alatt az ágyut tetszésük szerint közel hozták és
elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a
várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan
feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról
megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló
embereknek, de ekkor Jahja aga a jancsárok agája, aki dőzsölő és
kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, »Az
igaz hivők vágya a harcolás« mondásnak értelme szerint felbuzdította és
fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak és
életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült
oroszlánképen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci
zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek
lármája olyan foku volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. »Azt
vélnéd, hogy a végítélet tört ki.«
– Szóval e harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az
angyalok is rémülve néztek le s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a
segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet és tizennyolcezeren
lettek névtelenné és jeltelenné és íme mégis egy erős vár így jutott
gondatlanság miatt az ellenség kezére.
A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak s
mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.
Aztán a hodsa így szólt:
– Beszélték, hogy a részeg janicsár agát élve vitték a gyalázatos Pálffy
elé, aki még 15–20.000 aranyat is elvett tőle: »Igy őrzöd e várat? Ezt
az aranyat a mai napra rejtegetted-e?« mondá neki s fejét levágatván,
póznára tüzette és a várban körülhordoztatá s kiáltatta: »Aki a várat
így őrzi, annak ilyen sorsa legyen.«
Mindnyájan halkan felkiáltottak:
– Nagyon helyes, nagyon helyes!
Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így
szólt:
– Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohammed népe országának és
az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?
Erre halkan mindenki azt mondta:
– Az ítélet erről a nagyhatalmu Alláhnál van.
Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve
örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa
ellen s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy
András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli
határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő
is otthon lesz kedveseinél…
Egy hét mulva bemutatták a világhatalmú szultánnál.
Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül, a győzhetetlen padisát,
százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek s a janicsárok
vérveres ruhája pazar volt.
Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el
tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt,
mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott
mondani az igazhivők nyelvén.
Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi
állapotokat.
Bethlen előre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal
beszélt: de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács
költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb
tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott,
a végtelenségig kicifrázott és túlozott, hogy a szultán kedvét
megnyerje.
– Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulván alázatos
könyörgéssel kivánunk minden jókat Istentől, hatalmasságodnak, – mondta
Bethlen s azt hitte a török izlést ez alázattal teljesen kielégítette.
A tolmács elragadtatott szemét felemelte s két kinyújtott karral
rámutatva, így szólt:
– A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura Bethlen Gábor, aki
otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden
csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és
győzhetetlen padisah lábaihoz.
Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a
tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt
volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:
– Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai
alá ajánlom.
A tolmács:
– A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardu hitetlen, kinek
párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál
hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául
gondolkodik azon, vajjon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.
Bethlen:
– Minekutána a nagy emlékezetü Szolimán szultán idejében a magyar nemzet
kétfelé oszlott s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt
származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyülölik. Én
gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek
számüzetést, mert hű voltam a portához. Ifju koromban könnyen tűrtem a
bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt
megnyughatom, s ime most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk,
hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy uj és szokatlan zsarnokság
alá estünk.
A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi
szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a
szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt.
Beszéde alatt a beteg, pergamentsárga arcú szultán szeme fakó lett,
fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt s egy szót
sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács
megszólalt:
– A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó
padisah, amilyen a győzhetelen szultán bégjei s pasái között
megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám sem tudnám nevüket
elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de
ezt az egy hitetlen hőst az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa
sarkával tapodja.
Bethlen:
– Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a
világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen
addig míg a mostani fejedelem Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény
hazát.
A tolmács:
– Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül
legszebbnek s leggazdagabbnak nevezem az Erdély nevü legkisebb
tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály
sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.
Bethlen:
– Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s
szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit
eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra
elpocsékolván, annakutána a saját városait prédálta s szomszéd
országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit
folytathassa, így az egész ország harcba borult miatta.
A tolmács:
– Padisáhunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és
leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje,
drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó
legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek
hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály
belemarkolt e kincsek tengerébe s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka
arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg és még mit kivánsz.
Isztrafullah: uram bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én
nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!
Bethlen:
– Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.
A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői
ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s
hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:
– Padisáhom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A
dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek!
Mohammednek, – üdvözlet neki! – csodája következik! insallah! Jókedvü
légy!… Tudd meg, hogy a bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem
istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti
leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és
asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait
tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy
termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert egyik
végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s
alapjától a boltozatáig a legsebesebb szárnyalásu sólyom sem tud
repülni, telestelve Erdély vilajetjének hitetlen asszonyaival s
leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével
megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály
szétosztotta neki aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden
ékességeit.
Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly
fantasztikus méreteket kezdett ölteni, hogy nem tudta mit tegyen.
Körülpillantott a basákon s bégeken s ámulva látta, hogy a nagyvezértől
kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk
megnyílt, szemük tágas lett s mohón isszák, mint az ópiumot a napkeleti
meséknek ezt a boszorkányitalát.
Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamen
sárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké s ő
szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.
A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa s ő így
szólt:
– Bizony felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mivelt,
nem kimélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még
tulajdon hugát is megkörnyékezte.
Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart
mondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak
az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.
A tolmács:
– Tengerkegyességü padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő
nagy istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság
nem lakozik amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik,
amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tizezer szűzet tett anyává, de a
Bolondkirály tizezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és
nappala s nem volt nyugodalma s pihenése s mikor már senki más fel nem
izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd
el nekem az én egyetlen hugomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S
mikor elhozták s ragyogó kösöntyükkel ékesen elébe vezették, akkor így
kiáltott a Bolondkirály: »Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet
fogadjalak, jöjj hozzám!« És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s
hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal
eltávolítja, hogy ujra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember
ő, sokszor színt változtat és azt mondja: »Testvérem, én a te értékedet
nem tudtam, isten büntesse meg rágalmazóidat!«
Bethlen megcsömörlött s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely
egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az
egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt
fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott s
szeretett volna felkiáltani: Ésaiással:? »Megutál téged, megcsufol téged
Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az
Urra!«…
Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű
mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott s
mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó s titkos és nyomorult
kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s
fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt s a
szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte a Bethlen arcát, amely
szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől s
felháborodástól.
Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán
felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.
S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.
A nagyvezér ülve maradt s vele mind a többiek és Bethlen elé kinyújtva
kezét így szólt:
– Szól a nagy padisáh, mind e világnak ura s parancsolója: »Elküldelek
téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom és
Erdély királyává teszlek.«
Bethlen fejét meghajtotta.
Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:
– Tanuld meg Bethlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen
császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg
a hatalmas császár szárnya alatt tartotta fejét, de ha elpártolt, sok
kőkémény pusztán maradt s tanuskodott a hálátlanság haszontalanságáról.
Most megszólalt Nazuff pasa:
– Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel s visz magával
annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah
tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem te érted
és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem
neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vijaletünknek vagyon
szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.
Igy mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban s ki mikor megszólalt
Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit igért, hány ezer
aranyat s hány darab serleget s vajjon hogy fogja teljesíteni.
Végül újra megszólalt a Nagyvezir:
– Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és
Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre
mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a
hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha
másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját
népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de azt a két várat azonnal
megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsinytől fogva nagyig
fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grátia nem adatik
és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.
Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon
a dolgok rendje. »Ez itt mind csak szó, szó s mit sem jelent: ez mind
olyan mint kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet s egyformává teszi
az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár sovány, akár
okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az
érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban
egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár s mihelyt
lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló jancsárokra, akik mind irígy
s kapzsi szemmel néztek reá s épúgy szerették volna bekapni s felfalni,
mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban
mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával
kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe,
amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát s
alamizsnát kunyorál s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával
megvágja; föl a legmagasabb hivatalban levőkig, a kapzsi éhségeknek
tombolása folyik. A koldusnak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a
testőrsége, a nagyvezirnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett
tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyült
aranya csak arra való, hogy az ő fényüzésükre legyen. A férfiaknak ebben
a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen
katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye.
Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik,
mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ
közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot,
orgyilkosságot, a zsiványságot s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a
lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A
katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a
lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett
tisztelete s a feltétlen önkény: egy ideális katonavilág, amelyben nincs
egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a
szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban
tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem
mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban
elveszítheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös, szirupba főzött
gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró
esetekről, Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a
villám a puskaporos toronyba, az felrobbant s ez elég ürügy volt arra,
hogy ellenségei kieszközöljék halálát.
Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a
percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán
előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási
pénzkeresetre számító basák a dívánban.
– Szegény Erdély, – sóhajtott magában, – hogy fogod megbírni ezt a kövér
pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját s még
megmaradt kis véred kiszíjja.
Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképen s minden
eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni,
fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket
távolból lecsillapíthatni: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai,
semmitlen, felelősség nélküli katonák…
Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott s rábízva a
vezetést Géczyre, újra neki adta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy
halála után tíz napig tartózkodott.
De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.
Géczy parancsolt s írt, iratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott s
csak nem akart megmozdulni senki. A bihari s szilágyi végek már zúgtak s
oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek.
A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az
évben nincs idejük háborura, mert a termést kell betakarítani, a szászok
sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetettek ki rájuk, de kétszáz
sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb volt a baj a székelyeknél. Itt
nem mert mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha
elmennek, házukat az urak felverik s családjukat büntetik a kénytelen
szabadságért, az urak nem mertek, mert ismerték a szegénység rabló
dühét, csak a lábukat húzzák ki.
Ezalatt Konstantinápolyban kiadták a jelszót:
»Az izlám vitézség nincs-e már meg?«
S erre a szóra csodálatos lelkesedés fogta el a basákat s mindenik maga
akart elmenni Erdélybe Bethlen Gábort visszahelyezni. Hire ment a
tolmács beszédjének s elképzelhetetlen gazdagság hire kelt, mintha
Erdélynek a völgyei a hegyek tetejéig arannyal volnának fedve s mintha
az erdélyi nők, akik a Bolondkirályt megbabonázták, minden török katona
számára a földi paradicsomot igérnék.
Végre mégis csak Iszkender basánál maradt a vezetés, nemcsak hogy budai
basa lett, de főszerdár, az egész hadjáratnak fővezére. Senki nem igért
oly gyors hadmozgósítást és senki annyit a többi dívánbelieknek, mint ő.
A határszéli emírekhez rögtön kiment a rendelet, hogy mivel Buda várát
újra építeni kell, azért nagyobb számú katonaságra van szükség. Mire
Iszkender basa a szerémi mezőkre ért, már óriás hadsereg várta, amelyet
meg is indítottak rögtön Temesvár felé.
Báthory Gábor még mindig egy-kétezer ember között vergődött s Bethlennek
azon kellett dolgoznia, hogy a felgyűjtött irtózatos rablócsordának
legalább felét-harmadát más irányba tereljék.
Végre Szkender basát sikerült meggyőznie, hogy elég lesz egy kisebb
sereggel bevonulni a Vaskapun, s másfelől Sahin Geráj az oláh és moldvai
bégeket maga mellé véve Brassó irányában gyülekezett fel.