Pipali Mihók hajdukapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas
fejet hoz.
Elébe nyújtja a véres fejet s ő nézi, nézi s lassan ráismer: Weiss
Mihály feje…
Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva… Weiss Mihály feje itt van s
a kapuk be vannak zárva… Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért
nincsenek nyitva a kapuk…?
Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor… Hol van
Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?…
– Verjetek itt tanyát, – mondja ridegen. – Itt fogunk hálni.
Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem
bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is
segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek s sápadtan odaájul.
Buzás János hajdukapitány megvetően legyint:
– Szopós gyereket minek hoznak a bálba…
Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír
nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal,
kiüti a kupát s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak
partján árkon-bokron át, csak úgy bódultában rohan, Keresztényfalván át,
hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább s mikor
feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja
s kiáltja: »Rohamra hajdu!«
Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a
kopasz bércet koronázó komor várra: el nem megy, míg ez a kezébe nem
esik…
Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt
s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok
sem volt s tehetetlenül kellett nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a
hajduk a favár palánkjaira.
Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség
szakadatlan vájákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.
– Hozzátok kötözve a bírót kezembe! – mondta a fejedelem s az oláhok
megrohanták a tanácsházat s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a
vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a
támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe
belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták
magukat.
A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség
alázattal feküdt lába elé: »Menjetek a pokolba, – mondta nekik s a
hajduknak intett:« vigyétek, amit találtok«…
Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain,
s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s
láng hajtotta, megfordult s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött,
élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát,
érezte a hiábavaló küzködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen
pár száz legénnyel oly temérdek nép előtt… Kinevettesse magát?…
megfordult s Zernyest felé hazament Szebenbe.
Nem volt idő napot lopni, a sereg már fel volt rendelve, annak a
gyülekezése közben kellett kilépni arra a hírre, hogy Weiss Mihály
kijött Brassóból s jön fejedelmet koronázni Fejérvárra.
Voltaképen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a
vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy
nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették
vezérüket s most már el vannak vágva mindentől, török, német, ellenségük
s kell hogy észre térjenek.
De hol van Bethlen?… Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a
temesvári basánál s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a
portára, a szultán lába csókolására…
Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.
Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog
életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert.
Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet,
rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki
beszél, hazudik.
Nézi az arcokat: Gyerőffy, Bethlen cégéres cimborája: minden percen
várja saját magától, hogy felakasztassa… Mikola János, Gyerőffy barátja,
kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent
ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak s még
hívséget mutatni sem erőttetik magukat…
Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg
ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem
volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást…
Megjöttek a követek Kassáról s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá
Forgács Zsigmond a magyar hadakat Tokajba s máris kész indulni újra
Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását s kész jönni a fejedelem
segítésére.
Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná mit cselekedjen, de nincs kivel
elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga maga-kancellárja nem lehet s
Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még igen ifjú ahhoz, hogy öreg
szakállasoknak parancsoljon… mit tevő légyen, s hogy szolgáltassa ki
magát a nyomorult Forgácsnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e
bizony lómájra szorult Moldvában s harmincezer emberéből hétezeret vitt
haza elnyűtten, rongyosan Kassára s most ingyen kapja Erdélyt, ővele
együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget
hozó hadaktul az isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk…
A lóhúson éhezett urak, Forgáccsal Homonnay György, a kényes úrfi, most
fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik s Dóczy András, a
részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor
Mihály, akivel Kassán Bocskay udvarában összeveszett, hogy nem akart
deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját s meghajtsa
előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön,
hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet s töltse vele a szerencsi
kamarákat… És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a
palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön,
most alázatosan ő kínálja magát, országát s kézcsókra jő…