A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az
éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta
hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…
Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az
egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben,
de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik
reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel
hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…
S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra
megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják:
hová, hová, miért, mire…
S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni
kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot
végrehajtott…
Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény
önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a
szájából, s a mindenhatóság illúzióját…
– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.
Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban
temetjük…
Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott,
el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…
A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek,
előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a
vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.
Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s
népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.
Ágyúlövésekkel fogadták.
Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.
Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a
várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott: