Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri
minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk
karámjában.
Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja:
nagy ember s erős és világbiró lenni.
A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült
kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.
Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között,
holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden
világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé
ellenállhatatlanul közeledni…
Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj
száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az
Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint
az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.
Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az
ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta,
hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg
nem nyílnak.
– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.
Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak
Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…
Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni,
hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt
ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy
íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:
– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el
a Dávid imádságát.
A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem
szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja
is megemelkedett:
– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és
felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.
Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak
s fejét lehajtotta.
»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád
kiáltok.
»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas
mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…
»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz
énnékem.
»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…
A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az
isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól
fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy
folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az
élet…
A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár
mondásait, kielégült és fölemelkedett:
»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se
vöttek tégedet és a te félelmedet.
»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a
haragra s kész az irgalmazásra.
»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a
te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.
»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram
megsegítettél és megvigasztaltál engemet…
A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól
esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon
volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak
hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a
szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az
Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és
gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a
pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő
lába alá a fejüket…