Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két
hattyu van egymással szembe fordulva s nyíllal átszúrva a torkukon: ez a
két koppasztott lúd!…
– No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük
legyen a holnapi okosságra, – szólt nyersen a fejedelem s felállt az
asztaltól.
Hiába tartóztatták, meg nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt
arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajduinak kiadva parancs a Bethlen
letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s mind a férfiak
kardjukat szorították.
De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a
házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett baloldalán: hirtelen a nagy
mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről
leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.
Mindenkiben meghűlt a vér.
A fejedelem halottsápadt lett s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká
a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva.
Végre megszólalt:
– Ez nem volt elég bölcsen: főkapitány uram. Úgy gondolom: _mellé_
esett…
Bethlen erősen, komolyan mondta:
– Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak
felrónia…
A fejedelem gúnyosan mosolygott:
– Csak szemben, főkapitány uram! csak szemben!
Nem fogott vele kezet, elment.
Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédségét, fegyveresit
lábra állította s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen
védhesse magát.
Az éjszakai órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes
kísérőivel kiindult a városból.
Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban,
nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel s ott hált
Török Katalinnál.
Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett
el a hajnalban s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.