A fejedelem egyszerre összeszedte magát.
Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már
nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemetlentől a
győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.
Megjött a saját követe Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a
Géczy mesterkedését s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden
lépéstől s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni s
csak nagy nehezen tudott megmenekedni.
A fejedelem határtalanul dühödött volt.
Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákonyi alatt, amit okvetlen ott
kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is
vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre
parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal ott hagyjanak s gyűljenek
mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg
volt, a hajduk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyelte, még egyszer
levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden
haragjával s bosszujával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat
s kitüntetést felajánlva.
Ő maga augusztus 20-án érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá,
amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálá s
elpártola.
A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.
Ezek rögtön Brassóba küldtek segítségért.
Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított s annyian jelentkeztek,
hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt
tette, aki a hadi tudományokban jártas volt s az ágyúkat is tudta
kezelni.
Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült s bár egy óra
időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval
bevegye a nyomorult varjufészket.
Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt,
hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.
Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta
húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még
ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az
emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.
A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből
idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem
volt már a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.
Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedveért; mikor valamelyik
megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: »Ne
gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!«
Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott
közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták
voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak
el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott
e cseltől s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós
kenyérben.
23-án gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy
Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt s nem mert
ellentállani.
Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt ilyen akadály. Hiányzott benne
a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az
már végre is van hajtva.
Bosszúságában leült megint a boros kupához s alvezérire parancsolt rá,
hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.
Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét
mulva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy s ezzel
elvágta Brassót Oláhország felől is.
A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a
Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár
kajmekámjával s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat,
akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: »ha többször ellenünk
pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva
nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem s akik utánatok
megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végeig«.
A fejedelem látva Brassó hatalmas falait s hallva a közeledő törökséget,
elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget s kevés
dicsőséggel visszament Szebenbe.
Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája irott levele
volt. Örömmel olvasta s mikor kellően fölmelegedett Bethlen iránti
szeretete, akkor átadta a kancellár a másikat: az is Bethlen sajátkezű
hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit
Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az
időt, hogy ő maga lesz a fejedelem…
Báthory a másik végletbe zuhant.
– Ez ám falat, – kiáltotta, – hát s már mind az egész világ fejedelem
lesz Erdélyben!
Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni s
végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.
Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik
Fejérvárra s a meghívólevelet aláiratták az egész gyűléssel, amelyben
Bethlent meginvitálták.
Egy hét mulva már meg is nyílt a gyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.
Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és
szörnyű hazaárulását.
Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.
Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában
volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással
ítéltethette halálra s nótáztathatta meg az országja vesztett csavargó
infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi a török
portának tett hazaellenes ajánlatát.
A fejedelem a török ellen most már végkép eldühödött, soha, soha, soha
többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E
hitetlen kutyáknak csalása, utálatos tette feledségbe nem megy s most
mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.
Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az
ausztriai udvarral és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.
Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban
maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fujni.
Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak
ki kell nyujtania kezét s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a
kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak…
Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott s alig várta a napot,
hogy visszaüthessen.
Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!… az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő
szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az
országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő
kedvezése… Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval
szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszi, hogy a verebet a sas
helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már s
ennek itt van a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről
ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.
De minden oly lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.
Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba s Bécsbe menjen.
Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről
embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a
türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.
A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.
Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig
szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.
Csudálkozva hallotta a hireket s nem tudott felettük ítéletet formálni,
minden percben mássá lettek azok s kavargott és zúgott, mint a
boszorkányüst füstje…
Az egész napot lakásán töltötte s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy
lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől s
valahol csöndes tuskulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal
tölteni hátralevő napjait.
Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele:
este ha ágyába lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt
ér-e? elővette a bibliát s tovább olvasta a zsidó népnek rettenetes és
szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága
felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül
végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat,
hogy a mindenható isten útjai kiismerhetlenek, de bölcsek s minden
emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s
völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezéreli csatákon,
bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül
valami ismeretlen cél felé: mért akkor beleavatkozni az isten dolgaiba,
mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli
tülekedésekkel… S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan mint az
árnyék s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák…
Kis gyermekeit siratta s a maga életét annyiba sem vette, mint az
elszálló füstöt…
Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajduval.
A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele,
asztalához ültette s három napig ittak, mintha verseny volt volna
köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem
mindig oldalán függő kardjához kapott s leszúrta a vén embert. Mire az
észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.
A hajduk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három
nap alatt részben eltávolította, részben megvesztegette, részben
megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem s mert
úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb
baj a dologból, elmentek a hajduk Brassó alá.
Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.
Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn
fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját
házában leölje…
Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem
mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a
főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki
Bethlen voltakép csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török
tudja, hogy udvarában van Bethlen s ha itt van, addig biztos, hogy
ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen
törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a
kassai s bécsi követség dolgáról, nyilt módon ellene szegül.
Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi
bánata, amely miatt csüggedten jár s mindennel szemben közönyös.
A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett
alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül,
aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak
esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem
tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett,
tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat,
különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.
Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt s hallgatta a
zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.
Éjfél felé így szólt:
– Bort… de veres bort…
Bethlen felé nézett s nevetett.
A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.
Dühbe jött:
– Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel
mosatom fel a pallót.
Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden
tartalék nélkül ölesse az embereket.
Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte s mizserálni, színeskedni neki:
– Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek, – mondta, – amilyen bort
akar a fejedelem, olyat adok s csókolni kezdte s visszavonta magával a
dívánra.
De a fejedelem, mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó,
alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:
– Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!…
– Én is? Ugyan kinek árulom el nagyságodat, – hizelgett Török Kata, –
bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.
– Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok, – itt a levél: itt hordom a
levelet két hete kebelemben: nézzétek meg, ki az én Betlehem Gáborom!
Bethlen felismerte a levelet.
Elsápadt s nem szólott.
A fejedelem tajtékozva kiáltotta:
– Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem
csalódtam! – s Imreffyt félkarral megölelte.
Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatal embert, aki átható nyugodt
pillantásától még jobban felindult s felállt, magát hányta-vetette s
kardját zörgette.
Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet s Török Kata Bethlent
kituszkolta.
A fejedelem újra ivott s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint
elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdukhoz futott s jönnek rá, haját
kezdte tépni s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.
Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a
kezét s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának s Bethlen
megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni…
Fent a hegyek közt egy bis birtokot s gazdálkodni…
A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.
– Cincinnatus azért ment el szántani, – mondta, – mert csak a legnagyobb
dicsőséget bírta el: ha az nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.
Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek
mindenkor elismerte szellemi fölényét, vagy inkább mindenkor meglepte s
új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata: ő a
meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a
jövőről… Neki haditervei erősek s készek voltak s az ország állapotát, a
pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is a
legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett
események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy
lobogó tekintetét s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s
nagyarányú volt.
Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory
mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély
fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember energia híján
sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.
Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. S ez a saját biztosságában
való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját
józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama
mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.
Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta s hogy a
fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:
– Nagyságos uram, – szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján, –
nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok
fejedelem sok-sok évek alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni,
mint amit Nagyságod cselekedett.
A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha
fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holt pontra jutott az élete,
mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.
– Nagyságod volt az első, aki a csekély Erdélyország fontosságát oly
nagyra növelte, hogy ebből e kis tartomány sok száz esztendeig megélhet:
a nagy Báthory István elfutott a gyönge erdélyi trónusról lengyel
királyi székére: de Báthory Gábor gondolataiban Erdélyt a magyarság
királyi székévé tette s körül lába alá hajtotta mint egy vár alá a
környülfekvő tartományokat, Magyarországot, Lengyelországot,
Moldvaországot, Oláországot: ha elgondolom, hogy ez végrehajtatik vala:
akkor egész Európa legnagyobb s legszilárdabb birodalma az erdélyi
birodalom.
A fejedelem fejét mellére ejtette s hallgatta régi hősi gondolatának
tárgyalását.
– Még meg nem történhetett: de maga ennek a tervezetnek földobása
fölemelte Erdélyt abból a szegénységből és félretaszított szolgaságból,
amelyben eleddig volt. Ehhez képest még Bocskay fejedelem tette is
csekély: mert Bocskay nagy férfiú volt, azonban a régi szűk
elgondolásban semmit is nem tudott újat teremteni: Valóban, a Báthory
Gábor akarata méltó volna rá, hogy életek nőjjenek érte s egyik
generatio a másik után, vallásává tegye annak végrehajtatását…
Báthory megszólalt:
– Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, főkapitány uram.
– Volt, nagyságos uram, – mondta Bethlen, – ha fölgondolom annak a belső
cselekedetnek nagyságát is: hogy Báthory Gábor volt az első a fejedelmek
között, talán mind közönségesen, aki egyetlen szóval megváltoztatta az
ország belső életének minéműségét: mikor az úri s főúri hatalom
birtokosaival szembe állította a fölszabadított jobbágyságot, akkor
megint egy olyan rendkívüli s csodálatos lehetőségre kell rápillantanom,
amelyre csak az isten adta legnagyobb szívek találhatnak reá… Amily
egyszerű volt, egyre több s több erőt és hatalmat adni annak, akinek már
van ereje s hatalma: oly rendkívüli s lélekzetet megállító cselekedet
volt, erőforrást nyitni az erőtlenek és a jog nélküliek nagy tömegének
fölemelésével… A kevés hatalmas széttagolja a birodalmat, a hatalmas
tömeg megerősíti s összekovácsolja…
Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott,
mert akik körülötte voltak dicsőítették arcának, alakjának szépségét,
adonisi tökéletességét s hatalmának, erejének érzését fokozhatták, de a
bírálásnak ezt az őszinte s nagy arányát meg nem nyerhette.
– Ha magát amaz ítéletét nézem nagyságodnak: ahogyan a szász nemzet
ellen síkra szállott, kell hogy megismerjem abban is a nagy gondolatot:
mert az a birodalom, amely a Báthory Gábor elméjében megszületett, belső
ellenségektől megszakgatottan fel nem születhetett. Kell, hogy egy
ország népe egységes legyen mindaddig, amíg mindenek között meg nem
szünik a távolság s minden népek egy akol s egy pásztor alá nem
kerülnek… Amit én nem tartok gondolatban lehetetlennek: mert hisz minden
ember istennek teremtménye, kell tehát, hogy minden ember megtalálja
istenben s e világban egymással való szoros egyességét… Ebben a
gondolatban, amit szent vallásunk a másvilágról vet elénk: nincsenek
nagyok és nincsenek kicsinyek, nincsenek bölcsek s nincsenek együgyüek:
mindazok tehát, akik ennek az egyenlő együttvalóságnak útját építik,
nagyok és áldottak: akik a túlságos hatalom lándzsáját összetörik s
túlságos szegénység bilincseit feloldják: azok az isten angyalai a
földön.
A fejedelem hizelgetten, öntelten szívta a szavak boldogságát: most ő is
szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem érthette.
Szokott gúnyjával azonban packázott a jóságnak e nyugodt áramlatával s a
legutóbbi portai tervére célozva, mondta:
– Angyali tettekre majd még ördögiek is jönnek, csak soká firtasd…
Bethlen hallgatott, már hallotta, hogy Géczy követei megfenyegették a
fejedelmet, hogy leleplezik, miként ajánlotta fel a portának, hogy ha a
török hadakat alája adják, elfoglalja számára az egész magyar vidéket,
amit csaknem száz éves harcaival sem tudott maga a török meghódítani.
– Nagyságos uram, – mondta, – nem tudom, igaz, avagy nem: de ha az a
gondolat feltámadott, hogy a török erejével az egész magyar földet egy
testbe kanyarítani: ez a gondolat mástól ki nem tellett, csak Báthory
Gábortól… S ha felgondolom, hogy a megosztott magyarság így
szegénységében s bajában hamarább harcol egymás ellen, mint erőit
összetéve a török ellen: akkor azt kell mondanom, hogy ez ép olyan nagy
és szerencsés idea lehet, mint volna az ellenkezője: a keresztény
hatalmak szövetségében, egyesült erővel támadni meg a török birodalmat.
Abban az esetben egy ekkora erejű tartomány alkalmas vezetés mellett
épen olyan bontó lehet a túlpuffadt nagy tetemre, a török hatalomra,
amilyen döntő csapást mérhet kívülről ugyanarra a közös erő…
Báthory tágranyilt szemmel nézett Bethlenre: ez bizonyára tud a pozsonyi
követségről s annak az utasításairól, leste, hol fog kibukkanni, hol
támad fel a fenyegető a szavak mélyén.
– Azonban nagyságod: amilyen nagy az elgondolásban, olyan nagy hatalom
is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a
módon tudná végighajtani tervét s gondolatit, amely módon azokat
megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: _légyen_
szavával. Igy kellene jönni a végrehajtásnak is: _légyen s
megtörténjék_…
Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már
látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz
s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.
Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a
gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:
– A nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban
nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan,
csöndesen, mint az árvíz, nyomról-nyomra végigvigye…
Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt s
ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a
gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot
vetik: ma emberi létének mély völgyében, gyermekei sírja fölött túl van
félelmen s ambición: könyörtelen keresi az igazságot s a késő éjjeli
órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem
szemébe nézett s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely
már szeme láttára annyi életet megemésztett.
– Szóval az okosság hibádzik belőlünk, – mondta Báthory gőgösen. – Az
bizony igen, főkapitány uram: de ha az nem hibádzanék, akkor mink nem
Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek s akkor a címerünkben nem
sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak…
Bethlen elhalványodott.