Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel,
mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony
rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége… s hogy egész életük szedett
szőlőág… Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az
ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.
– Vége? – mondta s megcsókolta a szomorú embert.
Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt nagy fejét az asszony vállára s az
simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.
– Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram, – mondta csöndesen s a szeme tele
lett könnyel, – együtt elviseljük ezt is, ha a jó isten adta…
A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden
gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük:
tiltakozott szegény s viselte, hordta, eddig is.
Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most is ő fordul, ő
folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekevesztett szegény
gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az
asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s
nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.
Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban
meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől
kiszállottak a könnyű szekérből.
A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten
nézett rá, várta a szót s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki.
– Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa…
– Meg akart öletni…
– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.
– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer támadott rám, s
mindjárt visszafordult…
– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete
semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a
feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes
lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne
szégyellje magát, még nagyobb bünösöket keres, már csak útszéli
csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az
erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!
– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik,
paráználkodik.
Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-komédia
volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…
– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…
Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak
előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a
fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az
oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert semmit a fejedelmen; mit
kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén
vásárolt, ez az egész s egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a
pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék
kölyök… Nem, az semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy
szerezte meg… Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az
Dévában járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben
van, vagy megvesztegette…
A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem szokott
beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha
hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két árva madár a
gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a
fáradtságtól.
Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. A cséplésnél volt, csak az
udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött s rohanva rohant fel a várba.
Bethlen fáradtan ülve maradt s félkarral magához ölelte az öccsét, másik
térdén felesége ült:
– Ti vagytok nekem az én kedveseim, – mondta, – senki más, senki más a
földön, csak a mennybéli jóisten az égben felettünk.
Bethlennét is elfutotta a szeretet, most ő is megölelte Istvánt s
megcsókolta annak az izzadt meleg arcát:
– Látod, – mondta, – látod… – s nem tudott egyebet mondani.
István el volt lágyulva s szintén sírt.
– Három árvák, – mondta az asszony.
Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság
keserű kenyere.
– Emlékszel-é István, – mondta, – mikor tizenhárom éves voltam… te csak
hét… mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres
az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se
tudományunk, igazi árva módra neveltek s birtokunkból is kiforgattak,
írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édes anyámra
való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk
megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se
tanulunk és semmit se tudunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes
vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk… Akkor voltam
ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy
törekvés a jóra!… Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták
tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Igy kerültem osztán magam
erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után
apródnak a fejedelmi udvarba… Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka
lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az
isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem
oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s
verekedni az életért… nem csak a magaméért, hármónkért és a többiekért,
százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban
Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az olá háboruba nekem kellett a
vezetést egyízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a
csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejü… Nem sok vér szárad a
nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen
kellett lennem, ha valaha volt s milyen csaták, hadak, háborúságok,
istenem…
Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait
megnyújtóztatni.
A szív eláradott rajta, nem bírt magával.
– Már húsz esztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz
világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések
elől… Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés… mér
kellett hiában ez időket érni… Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor…
István konokul buffogta:
– Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.
Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a
legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett s üres volt Erdély, csak az
oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is
vállalta vón, de mindjárt kiütött az irígykedés… fiatal volt még nagyon,
hiába… Elkomolyodott:
– Azt jól tettem, – mondta, – azt istennel tettem, hogy el nem
vállaltam: – s mosolyodott, – gyenge volt még Bethlen Gábor a
fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem
volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki
mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond
Zsigmond fiatal kezével, Báthory Boldizsárékat, aki a németesek feje
volt Prágában odáig, a császár oldalánál: Bocskayt…
Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:
– Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár…
ez jó török volt és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve
elvitte levelemet Bocskayhoz… Épen jókor, mert azt meg akkor szorította
legjobban Castaldó, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s
konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon
elkeseredett a szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot…
Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskay emirje, az
jöttment aztán s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon
váltságába jár…
Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha
belemelegedett, de most ernyedt volt s lelke lazán húrzott, mint sírás
után a gyermeki lélek, a más kettő áhitattal hallgatta s szomjasan,
Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsánnának csorgott a
meghatottsága a szeretettől, az ő édes küzdő, szegény kis embere
ifjúsága fölött…
– S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett
Bocskay uram…
István morogva mondta:
– S mikor haldoklott, másra testálta az országot…
Bethlen:
– Még nem volt itt az én időm.
István:
– És mámma?
Zsuzsánna:
– Oh istenem, istenem segíts meg…
Visszazökkentek a mai nap, pillanatra elfeledett szerencsétlenségébe.
Bethlen:
– István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre
Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a
fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.
Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort,
menjen, menjen.
István felcsapta süvegét s kiment.
Hogy újra együtt maradtak s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a
gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje…
– Ó én árvám, – mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a
feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.
Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem
lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy isten a bizonyság,
nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem
szerette, s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly
igazságosan s bölcsen beszélt s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát s
imé a török Brassó alatt és senkije sincs, s kéri, vállalja el a
követséget Brassóhoz a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány
áruló Géczy… s hogy pénz nem levén a kincstárban, ezer aranyban
inscribálja neki Szászvárost s a szászvárosi uradalmait mind örökül…
A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.
Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de
gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb
Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott
Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első, akit nagynak hívnak a
családi krónikák, budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített
a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége s a
mohácsi csatában esett el: de azóta a többiek kezén elpusztult,
elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott
házat is elveszítették. S isten segítségével neki sikerült jókarba
hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ…
Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, még Bocskaytól, s e
pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége
mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban
nem jár: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágozott fel.
A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi s ezt kínálja fel
most egyezer aranyért Báthory…
Igy az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés
időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a
magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat s
paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak…
Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyermekkori álom: Bethlen
mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.
– Mit vél kegyelmed, – mondta az asszony, – nem lehetne-é megvenni? s
elmaradni a fejedelem barátságábul… Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi
udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs…
Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a
völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind
magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a
szenvedés és fáradság s türelem… nem drága a jövő… apró falvak fekete
tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros
ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek…
ha elmentek a kedves kis angyalok…
Sűrűn omlott a könnyük: ó, de talán jó a jó isten s mélyen néztek egymás
szemébe…
Tünődve, habozva, délre mégis csak arra fordult; hogy feleségével
összerakatta az ezer aranyat.
– Most jön a brassai csata! – mondta Bethlen István, – majd csak ránéz a
jó isten erre a szegény országra s csak ott marad az eb fejedelme!
Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén s az asszony
azt mondta:
– Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenkép
jó, csak maga, maga legyen meg nekem…
Ebédre új lovas jött, Török Kata levelével, aki azt írta sebtiben, hogy
az istenért valamikép a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az
éjjel mondta, »oly koncot vetettem, belefal a kuvasz s akkor fejét
vétetem, hogy több baj ne legyen vélle«…
Még fel sem ocsudtak a rémületből, estélig három lovas legény is jött,
Retteghy, Rhédey, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert
a fejedelem megesküdött halálára s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki
a fejére, alighanem a szászvárosit.
Ez mindent eldöntött.
Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta
erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:
– Szívem feleségem, – mondta, – én csak azon kérlek: itt a várban
maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki
még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István
melletted marad s most ebben a percben hozzá fog minden élelmet,
karácsonyig elégségest, felgyüjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok s
megtöltsétek a kutakat s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt
bevárhattok… Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára s
isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig
minden bizonnyal megjövök.
Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az
egész cselédséget, katonaságot s feleskette asszonyuk hűségére.
Mikor Bethlenné magában maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám,
hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltünt szeme elől ura,
semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény…
Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az
országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már
eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult,
hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron
megvegye.