Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor
hívta őket s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.
Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott istenhez s feloldotta az egész
házat, minden istentelen hatások alól.
Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt
volt s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte
kimondani önmagának sem.
Akkor kimentek az ebédelő házba, ahol már terítve volt s ott nyugodtan s
szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes
gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta
mennyit szenvedtek a Forgács-hadaktól s mily csodálatos, hogy a jó isten
a magyart mindig a magyarral bünteti legjobban… Nála volt megszállva
valamely felsőmagyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt,
de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskay idejébe az erdélyiek épen így
bántak el az ő vidékeikkel…
Felhozták a cselédházból a nagyobbik leánykát, aki nagyon gyönyörű,
piros arcú, nyelves, futosó, hároméves leányka volt.
A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:
– Szép gyermek, – mondta, – de sok geleszta van benne, ehol adok egy
kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.
Bethlen hirtelen megijedt:
– Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek…
A professzor, ha a saját mesterségére került a szó, mindjárt elvesztette
józan eszét: megharagudott.
Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni s nem volt
ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bujt
apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át a karjával:
ti vagytok nekem az egyetlenem, – mondta, egy kezével a gyermeket,
másikkal a feleségét ölelve át.
– Ehol meg is vagyon, – mondta a doktor s megkente a kislány
pupocskáját.
A gyermek ijedt kiváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán
elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a
székelység kapitányival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van,
ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön s
elvárja, hogy számíthat reájuk.
Másik levelet a temesvári pasának írt s jelentette, hogy rövid időn
belül érkezik és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek.
Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy
az ő pártja fogását kéri a jövendőre.
Alig kerültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia
kell, a doktor örömmel mondta: »Ehol már purgálódik.«
De kis idő mulva újra szaladt a gyermek s attól kezdve minden percen,
estig ötvenszer is.
Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már épen úgy feküdt a
forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget
mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek
mellett való kis pesztra lány is, azt levitték az alházba, a felső
házban a két gyerek ott volt s mellette egy pillanatra sem mozdult el
sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a
házgondviselő.
Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két
gyermek s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a
szörnyű megpróbáltatást s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére,
mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta s a vénasszony egész hadi
karával, az a temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.
Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg
gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott
megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.
Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt
fentjáró, mindenki beleesett.
Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a
fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az
ajtósarkára felakasztják: az isten keze úgy ránehezedett.
A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő
rendeletéből a kancellár.
A levél megrendítő volt: »az istenre kérte, hogy egyetlen testvére
megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog:
imé már is bekövetkezett az isten büntetése, mert ime ma hírt kapott s
leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon,
a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki
hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett«.