Kiment a tornácra s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már
emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta,
keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza,
vagy mindnyájan ott hagyják Brassót, »az fejedelem által ideküldött
Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz
munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták s a
kevés nép, mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajduk…«
Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá,
csak annál jobb, ha ily hamar megérzik távollétét… A levél végén volt
egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá:
»Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot
gondjába s istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!«
Mi ez, ha nem a lázadás?
Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a
felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a
fejedelemnek volt benfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta…
De ime most ez az első ember, aki nyiltan mellette pártot ver, ez mélyen
a szívébe hatott s ezt el nem felejti néki soha.
Az asszony most az ő arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg
gyermeket, kezét a levél után nyújtotta s a férfi szó nélkül adta oda.
Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett s visszaadta.