Isten előtt az élőknek sorában.
Uristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért!
Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit, azt ember el
nem veheti csak az Isten irgalmasságábul. Ámen.
Szent, szent, szent, seregeknek istene,
légy őrizőm, oltalmazóm
és légy kegyes gondviselőm, amen.«
Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte s erősebb
hangon szólt:
– Istennek nevében, ámen.
Azzal belépett.
A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán
imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.
Az anya sírva válaszolt.
– Békességgel, nagyságos asszonyom, – szólt rá, – sírás nem orvosság.
Az anya erőt vett a szívén: ez a komoly s méltóságos ember, aki hosszú
fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott
látni az ember: megfélemlítette.
A pap most nekigyürkőzött és orvossá alakult át s egész egy hosszú óráig
dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor
kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet
szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta,
végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgy hogy izzadt belé.
Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte,
nézte és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell…
Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a
lovasai közt látott: vajjon nem a fejedelem kémje-e, vajjon nem ő ellene
jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele: most a becsület s az ösztön
küzdöttek: vajjon ha menekülnie kell, itt hagyja-e feleségét a beteg
gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni… Ha kint valami nesz
volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja s ennek a ceremóniának
csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem
lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire
sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű
ház, amelyben élnek, jönnek, mennek s nem gondolnak soha a test felett
való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán
itt felettük s dermedten emelte föl pillantását s az átlátszó levegőben
szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán;
igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya:
hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket aki nem ismeri
törvényüket, soha észre sem vesz s az ember vakon él a különös borzalmak
között s jó ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni…
Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a theologusnak a medicinális
munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt
el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje itthon van-e, talán már
meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva s loppal
közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek, az egészséges
test felé, aki még nem tudja, de már reá csap a rontás, mint héja a
csirkére… Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre
vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást:
mintha nagy setét fellegek kóvályogva közelednének…
Igy kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott
felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh
mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett
házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi
megtört s megszünt boldogság: s mért? ki tette? ki adta? ha nem a
gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet
folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn
az égben, amely ha leereszkedik a fejünk felé, akkor mindent tőből s
fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala…
Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha
szembeszállani a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva
hátrál…
Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most
mindenki távozzon el a szobából.