– Mi történt, mi történt, – kezdett lassan sírni, jól tudta már, mi az a
bujdosás…
– Immár vége, vége Erdélynek, – mondta Bethlen – s benne mindeneknek…
– Jaj, – kiáltott az asszony, – hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell
neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb
bajt fejedre venni…
Bethlen az asszonyt saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem
gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani… Most hirtelen
rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész
világon, egyedül, társ, barát, lelkirokon nélkül…
Az asszony kétségbeesve folytatta:
– Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden
asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell
nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora
teher s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyon én
itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba…
Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben
az életben ne legyen… öt esztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é
számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt
adott-e nekem…
Bethlen hallgatott.
Sóhajtott. Az asszony, mint a zuhogó eső folytatta:
– Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit
csinál, tudja, hogy az a malac ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt
neki kell felnevelni, mert azt ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a
gyereke ott fog születni, ahol ő született s az unokáját is ott fogja
ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett
nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba
mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre,
mit érek én a gazdasággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok
elevenen, élő a kriptába, mindenki irígysége: hallom eleget: a te urad
az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?… Csak ennyit
mondok: éltél vele?… akkor megtudod… De hát én éltem vele? én éltem
vele?… öt napot öt esztendőben…
A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor
a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal
küzdeni…
– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én
világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…
A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek,
tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál:
szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva
vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem
értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a
megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a
gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a gyermekkel
játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan kimondhatatlan jó
volna…
S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja,
ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az országfutó
bitang sorsára juttatta:
– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit tegyek, az
emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a
szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a
vigasztalást…
– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga? Isten?…
Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?… Mindenkinek: csak nekem
nem?… Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a
kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak én nekem nem adja
meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött…
A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.
– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy velem együtt
áldozod fel magad.
– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!… Miért?… Én
áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én feláldozom magam
azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!… Én feláldozom
magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem
áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen!…
Másokért… Hogy másokért tehesse, akiket ismer, nem ismer: csak nem én
vagyok!… Ezért nem… Nem, nem!…
– Érdemes…
– Azt nekem ne mondja!… Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem
kellene: akkor jönni kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az
a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye
tudomásul, hogy én: én. Mert belőlem él s az én erőm tartja fenn magát:
vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én
ismeretlenségemben… Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed
is éljen meg nálam nélkül… Soha sem fogok egy darab kenyérért senkire
szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával:
bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok
könnyebbülni, ha nem kell a hátamon viselni a várat ágyustól,
katonástul, török, tatár tízezerekkel, akik egy nap alatt felprédálják,
amit én három keserves esztendő alatt építettem… Majd lesz nekem egy kis
házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert s tyukok kotkodálnak
körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés…
Bethlen elmosolyodott:
– Édes kis szívem, – mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba
tört ki s eltaszította:
– Hagyjon engem békességben, azért, ha maga elveszítette az eszét: én
nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól el leszek dugva a
világ elől…
– Nem küldelek: viszlek…
– Hova…
– Erdély fejedelmi székébe.
– Nem, nem, nem!… Nem kell, nem kell!… Nem és nem! – kiáltotta vergődő
kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony, – nem kell, nem, soha!
Soha, tudja, soha!… Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt
vergődni és csapkodni mint egy kalickamadárnak, soha!
– Tündökölni és ragyogni, – mondta Bethlen.
– Véremmel itatni egy egész országot: hogy ne csak egy birtok, ne csak
egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész
ország én rajtam hízzon s én belőlem táplálkozzék: soha!
– Zsámolyod lesz az egész ország…
– Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa s én a világ
utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte s engem mindenki
gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát s felhízlalja a világot s
engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtem őt s akiből
minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak…
– Tárd ki te is a lelked…
– Én? Jó ember!… Én is szétszórjam magam?… ha én nem gyűjtök, akkor te
mit fogsz adni?… Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?…
No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?…
Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut, mit
adni!… Csak azért olyan gazdag maga: mert én szegény vagyok…
– Ó, áldott asszonyom…
– Próbáljuk csak meg: majd én fogom adni magam: majd én terítem ki
magamat: azoknak, akik nekem volnának kedvesek: majd meglátom, mit fog
kegyelmed akkor csinálni!… Óh, hogy? Hát én csak arra való vagyok, hogy
itthon üljek egy zugban, egy szurdikban, ócska ruhában s dolgozzak,
gyűjtsek, gyarapítsak, hogy legyen egy fészek, amire mindig számíthat;
hogy legyen egy boldog hely, ahol rendbe szedhesse az életét s a
szétpusztult reményeit, ahol mint a főniksz mindig felújithassa magát?…
Nem! tudok én más életet is elképzelni magamnak: tudok én oly szép s
virágzó lenni, mint akárki s tudok én is nevetni, dalolni s boldog lenni
azok közt, akik nekem kedvesek: akik az én hiuságomat legyezgetik s az
én cifra ruháimat körülcirógatják… De maga mellett?… Maga mellett soha:
maga énnekem rabtartóm s börtönőröm: maga engem élnem nem enged: csak
egy pillanatnyit adjak el a maga jussaiból, mit fog ahhoz szólani s majd
meglátom, akkor is oly nyugodt lesz-e s hogy akkor is a haza s az ország
s a szegénység s az egész emberi világ lesz-e a szerelme, ha majd én
kirepülök a ragyogó napfényre…
Bethlen lehajtotta a fejét: hirtelen megvénült s megöregedett:
– Én láncot a te szívedre nem tettem s én a te szerelmedet erővel meg
nem vettem: – akkor hirtelen felcsattant: – és én, jól tudod, szeretlek,
csak téged szeretlek, soha rajtad kívül más asszony nem volt szívemben:
amilyen vagyok, olyan vagyok: neked vagyok, amit teszek: teszem: neked
cselekszem.
– S ha én erre fütyülök?
– Akkor megölsz…
Az asszony elhallgatott, majd hirtelen fölvillant:
– S aki megszabadít magától?…
– Azt én ölöm meg… – mondta tompán Bethlen.
Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint
nappal.
– Jajjaj, – sóhajtott, – minden férfi eszeveszett bolond.
Bethlen kábultan hallgatott:
– De én ezt nem engedem tovább! – kiáltott az asszony, – vegye
tudomásul, hogy: nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért
feláldozza magát…
– Krisztus urunk is feláldozta magát, – mondta Bethlen.
– Én nem akarok Krisztusné lenni!
Bethlen megdöbbent, csak most, csak ebben a pillanatban vette halálosan
s értette meg az asszony ellenszegülését, aki sikoltott:
– Én ember vagyok s emberi módon akarok élni…
Bethlen felállott, meggörnyedt testtel, önmagában összeomolva:
– Óh, sajnos: én is csak ember vagyok: bocsássa meg az isten, hogy
egyszer magamat az ő egyszülött fiához vetettem: aki királyságát nem e
világból kérte s aki koronát tövisből nyert s királyi pálcája nádszálból
vala: én gyarló ember vagyok, aki beláttam, hogy magam feláldozásával
testvéreimen, az embereken, segíteni nem tudok: avval azonban, ha
kezembe veszem a sorsuk vezetését s nem szolgájuk, megrugdosott,
leköpködött rabjuk, hanem fejük fölé emelt fejedelmük leszek: avval
legalább is ezen az elveszett szegény kis országon segíteni tudok…
Az asszony felé fordult:
– És neked azt mondom: szíved szerint igazad van: senkihez sem
méltatlanabb a világ, mint hozzád s a jó és építő asszonyi lelkekhez; de
el fog jönni az idő, mikor a te dicsőséged is kivirul s az egész világ
érteni fogja, hogy a férfiélet az asszonyi élet kertjében való virág s
az egész ország látni fogja, hogy az a Károlyi Zsuzsanna, aki egy
senkifiát, egy árva bogarat ölébe vett s felistápolt, s aki minden
szegletet, ahová áldott életével elért: megvidámított, meghízlalt s
életre elevenített: az egész országnak anyja…
– Azt nem fogja megtudni soha senki, – mondta az asszony feljajongva, –
mert azt se Károlyi Zsuzsanna nem fogja hirdetni, se Bethlen Gábor…
– És mégis úgy lesz! – szólt Bethlen s a feleségét hatalmas karjaival
átölelve, átfonva, magához szorította, magába temette s forrón,
szerelembe olvadva csókolta…
Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a
megváltót: a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra,
egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak a rettentő
forróságot s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső
kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.
Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:
– Isten hozta kegyelmedet, professzor uram, – fogadta az öreg tudóst,
aki a theologia professzora volt.
– Mi baj, mi baj? – kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha
nagy urakhoz hijták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a
tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.
– Két kis lányocskánk közül a kisebbik vérben megbetegedett, – mondta
Bethlen.
Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.
– No, no, minden betegség a vérben van, – mondta a professzor; – no majd
megnézzük, ej de istentől elvesztett rossz utazás volt, nagyságos uram…
Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s
észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte
szórakozottan s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s
kellemetlen volt a látása.
– Portól, szennytől nem akar-e professzor uram megtisztálkodni?
– Isten ments, – mondta a professzor, – tilos! csak gyerünk a beteghez,
míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.
Felemelte az ujját, csendre intett:
– Mely szobában vagyon az betegecske?
A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte s mielőtt a küszöböt
átlépte volna, mondani kezdte:
»Természet ellen vagyon,
hogy valaki vétek nélkül légyen!