Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s
haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.
Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek
meg, mikor a rossz útra értek.
Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel
csatlakoztak melléje, mert szólította őket.
– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület
hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a
szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet
veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja
lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál
alábbvaló lőn«…
Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon
az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most
egyedül, bujdosva kifelé a hazából…
– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik
fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt
nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak
reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok
voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…
– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul,
hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…
– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles
dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt
mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza
kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy
Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.
– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni
gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a
dicsőséget.
Mikó Ferenc megszólalt:
– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam
egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s
az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat
legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a
két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox
est praetereaque nihil…
– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván
testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot:
magának semmit, másoknak ad mindent.
Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő
ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen
hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy
lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még
szorosabban hozzásimult szívében.
Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk,
nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális
szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak
lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.
– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.
– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.
Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony,
ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a
felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is,
ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.
Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.
– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne
mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő
kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.
– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem
efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta
bizony sok baj vagyon az utakon.
Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat
számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a
véleményét:
– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden
fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége
Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle
marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé,
az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk
pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam,
isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…
Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:
– Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzás-vonás, dulás, fosztás,
kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és
fertelmesség országunkban nagyon eláradott: de lesz ez még máskép is.
A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános
jöveteléből s kardjára csapott:
– Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyerekem!…
De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén
Toldi Márk!
Megfogták egymás kezét s keményen megrázták.