– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat
akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s
ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze
szaladni a bástyára…
A fejedelem azt mondta:
– Igazad van.
Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.
Ott várt a szász városi tanács.
– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.
A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy
engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s
bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.
A fejedelem megharagudott:
– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel
dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy
a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s
megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a
fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra…
Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő
helyettük is imádkozhattok otthon eleget…
– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk,
felséges uram…
A fejedelem mosolygott:
– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint
mikor legutóbb bál volt Szebenben…
A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha
már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár
ura…
Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot
érzett s közbelépett:
– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen
Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal
ereszthetitek a táncba.
Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta
fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.
Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a
szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.
Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be,
bizony, kissé kapatosan.
Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat,
harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.
Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való
vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy
táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment,
ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt
a zug…
Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé
felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment,
de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s
kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság
előtt.
Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a
sarok felé:
– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…
A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással,
ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen
kezéből s így kiáltott:
– Nohát világíts!
Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.
A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki
látta.
A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre,
aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy
volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.
Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel
Szebenből Dévára, a feleségéhez.