Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre
komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul:
jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a
töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta
már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi
dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl.
a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját
maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi
vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda
földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor
ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk
termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a
dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az
a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor
egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.
Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az
élete.
Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen
feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni
nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s
muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja,
sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a
célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó
lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…
Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat
berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az
elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a
hadképes élőkről…
Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt
már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a
külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj,
mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön,
akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész
Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…
Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de
feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd
megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd
megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint
Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal
irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki
való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…
Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a
hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.
Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja
Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.
Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.
S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem
történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már
Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…
Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem
vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely
úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette:
hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi
részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk
előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a
várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…
A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az
állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s
főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az
idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül
élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt
hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem
hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden
istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek
erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál,
amely csodákat teremt…
Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.
Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s
minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s
nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.
Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi
baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen,
néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s
építheti magát?…
A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget
megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki
ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…
Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy
halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a
mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s
lelki nyomorúságokban hánykolódott.
Akkor megjött a huga, Báthory Anna.
Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s
fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért,
ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment
karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók
lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a
hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…
Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga
csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány
belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott
védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.
Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna
hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó
alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba
ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat,
amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette.
Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél
többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben
megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak
segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis
városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a
lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.
A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a
kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök
felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak,
lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a
harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy
ott mondja el.
Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul
megöleték…
Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s
deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.
Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még
mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni
akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be
Pozsonyt?
Bethlen nagyon elkomolyodott:
– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a
török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak
napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet
a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen
császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje
rámegy is…
A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:
– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú
lőrét.
– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a
fejedelemhez.
Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet
a törökkel való fraternizálástól.
– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha
azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.
Bethlen elborult:
– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen
embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak
hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is
nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s
el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem
semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én
számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De
azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény
földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük
szájamon kiejtem valaha…
A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a
pohármester töltött neki.
Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a
pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy
adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul
akart önteni.
– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé
féltréfával, – talán megérdemlem!
– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem
védelmezte kegyelmed?!…
Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem
csapott felé.
A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás
után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával
eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt,
várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.
Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte,
megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves,
jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.
De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész
délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról
valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint
ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira
elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt
állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban
becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez
megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó,
nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«
A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába,
aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül
fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében
levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s
halálra taposta Török Jánost…
Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a
fejedelmet.
Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk
közt hetykén kiáltott fel:
– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se
nézem, ha ellenem fordul.
Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől,
Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt
vele:
– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt:
ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére
fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az
én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.
Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:
– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett
lenni…
Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy
most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy
évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát
vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön
neki:
– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol
vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis
királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi
országhoz s hol vagyok én ettől…
Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.
– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon,
ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony
hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen
árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha
rossz vagyok…
– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.
– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz,
alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én
jómra, se az övére…
– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem
kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen,
aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy
az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a
ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…
– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad
együtt.
– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha
szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép
békességben gyarapodhatnak…
A fejedelem nem szólt.
– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt
építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére
rakták volna…