– Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem, – mondta
Bethlen.
Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez,
mint a futótűz terjedt el s minden embert kibékített, megnyugtatott s
lelkesített.
Később még ezt mondta:
– Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja
meg a tulajdon házát mégegyszer, amit maga épített s el nem adott?…
Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a
fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.
Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg
s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől
nekibátorodva.
Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az
utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták,
hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszünt.
Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.
Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal
fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem
hebehurgya brassai csatája jó lecke volt s mindenki oly erősen
fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.
Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában
a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három
négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül
alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert
Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem
ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a
körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának
hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat s harc támadt a
két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen
felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a
városból s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.
Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót,
elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne
közelíthesse.
A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Sorbán Radulyt elűzze.
– Csak menjetek, – mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a
török ízlésnek – tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse
s egy napját sok ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában
kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Sorbán Radul az
átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el
is veszti azt…
Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar
hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár
hadaktól ilyenformán újra megszabadult s nem kellett velük leétetni,
lelegeltetni ami még a sok dulás és pusztítás után a vetésekben
megmaradt a szegény Barcaságon.
Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a
várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, azalatt a fejedelem Szebenben
országgyűlést tartott s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.
Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott
szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a
nemesség kárpótlására.
A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek,
akivel szemben a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton
a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az volt első tette, hogy a
nemességre szabadította a paraszt katonákat s most a székelyek
felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól…
A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az
egész városból egybehordott legszebb butorokkal, nem sokat törődött a
»fecsegő haddal«, mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére
tombolásának: csak egy intésébe kerül s azzal a negyven-ötven emberrel
akkor végez, mikor akarja.
A muzsikusok folyton húzták, fujták, a nótások szakadatlan gajdolták a
fejedelem kedves nótáit s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári
farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba s
egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövértestű, de babaarcú
s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és
virulva vonta egész nagy rokonságát magával s minden ismeretségét: isten
tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül:
Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt,
hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos
varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irígy, ő csak mulatni
akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.
Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a
Fogács által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy
megrázkódtatása után kitombolta magát egy egészen felelőtlen s
ártatlannak látszó nagy nekibuzdulásban. Olyan jó dolga volt s oly
titkos tervei, hogy Géczyt is kihivatta Konstantinápolyból.
Géczy sietve jött meg s hogy portai követségének sikertelenségét
feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.
– Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram – mondta Géczy
hizelkedve, mikor megjött s bámult a nagy dáridókon.
Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a
keresztyén, főként a protestáns úri rend kiváncsiságát. A reformáció
felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a
világ minden dolgai felett, »mindeneket megpróbáljatok, – mondta a
biblia népszerű tanítása – s ami jó megtartsátok, ami rossz elvessétek…«
Igy a katholicizmus sötét, vak s birálat nélkül minden ellenkezőt elvető
és megsemmisítő zárkózottsága helyett, kiváncsiság, minden tudománynak
kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli
hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel
való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök
élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismerteknek
lenyügözése. A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török
miszticizmusba…
Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három
asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti
termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel s az annyira titkos és
tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus
titkaiba.
– Azt úgy értse meg nagyságod, – mondta s imbolygó füstfellegek közt
kezdett beszélni a szent tanításokról – hogy a török tudomány szerént a
paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer
esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon… Az ő kőfalának épületének
fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon s
nyolc kapuja vagyon s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon…
Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket s a nők
csiklándva kacagtak fel.
Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhitattal
magyarázta az Alkoránt:
– Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik
palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik
udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak aranyból, mindenik házban
hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán
hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból s mindenik trónuson
hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból…
A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan
komolysággal folytatta:
– És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi
fényességbül.
Egymás keblére bujtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szivüket a
csodálatos.
– A paradicsom hajléki olyak, – folytatta Géczy – hogy ha minden
teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér… Ott nap,
hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az
paradicsom.
– A paradicsomnak lakosi penig mind mezeytelen orcával járnak s aki az
Paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem
vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved és egy
férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra és asszonyállattal
való öszvemenésre és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig
veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek.
Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta.
Szépségesek lésznek, mint József. Illatosok lésznek, mint Mahomet. És
mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tiz-tiz gyürüben, mert: az
uristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetetekért…
A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyujtó méreg itatta át az
ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a
mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta
s sűrű borkábulatában a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta:
S Géczy halkan, dudolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely
a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.
– Szól a felséges isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh én szolgáim, az
én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok
közbenjárás nélkül: annakokáért én, isten, ha én immár köszöntöttem az
én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh én
szolgáim, mért rettegtek én tőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az
én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok… Mindgyárást
az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat, azokból
sok külömbféle étkeket hoznak, az mely étkeket soha senki sem látott…
Azokból esznek, isznak s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az
isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal
megparancsolja és mindgyárást az menyei szűz leányok gyöngy- és
rubintpoharakat hoznak, bort; az hiveket itatják és Istennek hálákat
adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak, fényködből
teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak
utána az isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és
színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az
Paradicsombéli szűz leányok jőnek és mindenkinek hetven-hetven szűzleány
és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az isten
Rézmánnak: Mondd meg az én szolgáimnak, ez hely melyet nekik adtam, igen
főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hivek az istennek: Uristen,
mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kivánnyuk az te
szemednek nézését…
Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert s csodalátó
szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös különös
volt, az ablakon besütött a hold s a görögtűztől bíborvörösek lettek a
falak, mintha a szavak színe festette volna meg.
– És akkor mondja az Uristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem,
kezd el és olvasd a Soltárt… akkor az isten a Dávid szavát
hetvenszeresre változtatja és igen ékes nótára fogja s oly
megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is azt hallván, énekelni
kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának
homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a
hivek: színről-színre látják az istent… Mond az isten: Tü én hüveim
vattok, én is kegyelmes istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem
lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim,
választottaim és barátim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok…
Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb
rikoltozva tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva
meredt Géczyre, aki folytatta:
– Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, isten
színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az istent imádgyák,
de az isten mond nekik: én hiveim és szolgáim emeljétek fel a fejeteket,
mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon…
Ezzel Géczy felemelkedett helyéről s kezeit keresztbe téve, törökmódra
hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.
Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat
megrontja.
Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk
gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt és semmi a haláltól meg nem
mentheti, ha nyilvános lészen.
A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.
Kábultan feküdt s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében
táplált:
– Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint a rühes kutyát utáljam és
megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget és én azt
akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek…
A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.
– Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra
nőjjek… Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért
űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten
el nem férnek ez világon… De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy
maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak… Hallod-e, ha
ő nem bocsát be a keletre s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak
szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem
segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg:
Magyarországot akarom…
Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő
török prófétálásának.
– Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük
Magyarországot?…
Géczy hallgatott. A fejedelem kitört.
– Nem kell hozzá semmi, csak engedély s egy csapásra az ölembe hull: a
Forgács serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani
odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi
havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem
lesz sem kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen… Ha most gyorsan
sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék…
Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jőve, látta a
tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár
Magyarországra is?… A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint
pusztulást…
– Isteni és felséges gondolat, – mondta azért hangosan, – ehhez hasonló
emberi főben még fel nem támadott.
– Feltámasztom Bocskay idejit – ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy
a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott
visszhangot keltett, – engedje el a porta az eddig meg nem fizetett
adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország
erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit, meg az
országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel
s vármegyékkel és a hajdukkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak
egész Magyarországot, Pozsonyig.
Géczy csak azt felelte:
– Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás s valamint Isten előtt
minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk… A
hajduk árulását elengedi Nagyságod?…
A fejedelem felkiáltott:
– Az el van rendezve!… Nagy Andrást felakasztatom s a hajduknak új
generálist teszek…
Géczy megértette:
– Bethlen Gábor mindig azt mondja, hogy politikát száz esztendőre előre
kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni
magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.
Fél éjszakán tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is
titkolni a dolgot s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze
meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most
nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.
– Nagyságos uram, – mondta, – én csak egy szegény szolgája vagyok
nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek
Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat,
pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.
A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító
pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:
– Felséged az országban Dei gratia minden! hogy merne beleszólani a
fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából semmi.
– Kötelességem az országról gondoskodni!
– Nem úgy fejedelmem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az
uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki
kötelességei vannak.
– Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.
– A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem
elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi
köszönjük a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját…
Én igen, én egy ital vizet is megköszönök…
A fejedelem szeme fölvillámlott:
– Igazad van, – mondta – ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma
nem parancsolnék a szász Natiónak, legfeljebb a kuvaszomnak.
Belelovalta magát s hivatta Imreffyt.
Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha
a porta bizonyos tudomással bírt volna róla s így valószínűséggel lenne
az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a
magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől
elszakadva, annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi
szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy,
országfutó haramja lett.
– Ha a porta megadja az engedélyt s a kivánt segélynek csak harmadát,
akkor is meg lehet csinálni.
– Hogyan: ha megadja!… Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?…
Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis
vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország
történetében elő nem fordult.
Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd
császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal, fogózkodva
dolgozott, hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt
visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult
magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar
földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de
mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak
Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák:
állandó vád volt; de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg
senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török
számára akarja meghódoltatni a magyar hazát…
Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolnia kellett
önmagával: elveszett lelki egyensúlyával, nem ülhetett békén: neki a
száguldás volt az életprogrammja s ha keleten romba szakadtak tervei,
nyugatról kellett megkerülnie…
A gyűlésbe Imreffy nagy oratióval vitte be a dolgot: úgy állítván azt
be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak boszút az erdélyi
nemzetek a Forgács-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még a
pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúlták,
rablották s égették a fejedelem tartományit s amit hol kaphattak, minden
kémélés nélkül felprédálták… De még az oláhok részéről nem olyan
csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak,
mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években
való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg a tartományukon:
mindazáltal ők az ő dolgukban jártak… A magunk nemzetsége azonban,
kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, épen oly irgalmatlanul dúltak,
prédáltak ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, noha
azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget continuálják
vala…«
Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük
ellen felkeltek és a magyar ellenségekhez álltak, számszerint
negyvenhárom embert: két papot, Csiki István püspököt s Koppányi Mátyás
kanonokot, hét nagyságost: Kendi Istvánt, három Kornist, akik közül
kettő már elvette büntetését személyére s a többi el fogja minden
vagyonára, két Sennyeit s Petki Jánost, a volt székely főkapitányt,
harmincnégy nemzetest… s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem
maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha
megbocsátania… Ily rettenetes módon a bünösöket országul elmarasztván, a
megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak s ezekkel együtt erős
igéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét
feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene
pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha máskép nem megy, török
segítséggel mindezt végbeviszik.
Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába,
amit a fejedelem maga sem mert remélni.
Mint egy boszorkánykonyha forrt s kavargott a szebeni várban az országok
jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta
átvonult had szomorú emlékét, csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le
nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát s mindjárt bevermelték a
földbe, hogy ha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne
emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a
leégett portákon az új apró házakat s kezdték szántani a tarlókat, hogy
új magot vessenek belé a jövő életre.
És sajnálták a fiakat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni
Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a
maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.
Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra;
felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s
raktáriból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat s
bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig s eladja
rajtuk örökre a magyar szabadságot…
Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen
kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, mindent elronthat, de
lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgait;
másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba
keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet:
próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült
nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt,
hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban
kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.
Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak
érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen
érintette meg.
Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba s be is
eresztették.
Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő
előadását; nagy vacsorát rendelt a számára s a legfőbb tanácsbelieket
meghívta rá… a magyar nemesek közül is többeket… S mikor a felköszöntők
megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt s végre
maga Weiss Mihály felállván, a következőket mondta:
– Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket,
hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a
portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár
mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Sardanapalunk támasztott
s im itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma
megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott
s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az
országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos
fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s
felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász
nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat,
hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy
megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga
számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…
Mély csend lett a szóra.
Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban,
részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy
így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira
boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen
ellenkező gondolata sem volt.