Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már
mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s
most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.
Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy
Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve
Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt,
nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt
a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi
hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.
Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez
semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:
Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de
a fejedelem nevetett:
– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!
Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart
megmaradni a markolatjában az oldalán.
Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is
mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni,
mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már
lefelé indult s azt mondta:
– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt,
mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!
S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.
Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva
megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem
oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most
semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott,
sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre
a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt
benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.
Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de
azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két
falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti
úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a
fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz,
még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s
persze, minden zsákmány az övék…
Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem
közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a
sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott
Imreffyhez:
– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én
gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a
megállás.
Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:
– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás
a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!
De a fejedelem nevetett:
– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így
megijed.
Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.
De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik
sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra
tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja
magát.
A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s
nézték az első fegyvereseket.
Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.
Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális,
mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:
– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá
had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.
Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok
lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy
kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett,
boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe
mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével
elkergeti az ellenséget.
Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt,
hogy:
– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul
minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt
vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.
– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány
nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.
Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is,
lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt
vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a
Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy
megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát,
ahonnan futni is lehet.
A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok
s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet,
csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a
kopják hegyibe.
De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel
a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.
Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a
csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt
különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban
megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.
Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor,
végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt
almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó
s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami
lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű
zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd,
vágd, szúrd, ordította maga is.
Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt:
épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az
oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be
az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül
eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a
meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem
lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú
kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a
támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd
felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze
elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany
sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a
parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette,
körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő
mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…
Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s
a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova
lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár
köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba
csavart magyar katonája körülötte:
– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja,
Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!
Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik: már az az érzése, nincs semmi
veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár
fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.
Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron
átvergődőket s a parton futókat.
– Feküdj le, – ordítja egy hang, – mind idelőnek, – feküdj le, az isten
döglesszen meg, mert ha odamegyek leütlek!
A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay
Farkas:
– Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt…
– Vágjátok le, – ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava
foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.
De akkor lefekszik s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton
szekereit a szászok s oláhok…
Elnyúlik a földön, a sáros fűben s egész testét megrázza az indulat.
Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang
így szól:
– Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott
volna az árok szélén…
Másik hang ezt mondta:
– A jó isten keze, testvérek! A jó isten így akará megismertetni magát.
Igy büntetett meg minket az utálatos rossz olá nemzetség által…
A fejedelem felpattant: tovább.
Úszva ment át a túlsó vizen s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott
székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték
szokásuk szerint.
– Mennyien vagytok, – kérdezte tőlük.
Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.
– Szebenbe, Szebenbe, – mondta, – vezessetek váramba!
Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szunyogszéken át a
fogarasi útra.
Közben bealkonyodott s a szétszórt sereg ki merre tudott menekült a
hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze.
Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajduk árulása
mindennek az oka, mert megszöktek, alig hogy elváltak a fejedelemtől,
megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek
vissza hazájukba.
Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult s kínjában az
istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja
kezébe az isten Nagy Andrást…
Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyüljön minden
hadinép.
Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a
szétszórt sereget s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része
együtt volt a brassai csatának.
A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az
eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata?
Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan,
mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem
mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.
Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki
olyan volt, mint egy ki veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort s azt a
hírt hozta, hogy a főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan
török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most
jöttek át a Vaskapun.
A fejedelem szeme könnyes lett:
– No, ha a szerencse most így meg is játszott, – mondta, – de az
istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap
annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!…
Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi
hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat.
Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló
ifjú s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.
A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába s megfogadta,
hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb
időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett
egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas
kísérte az úton.
A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak s
őszintén elmondta, mi történt rajtuk.
Bethlen vigasztalta:
– Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó,
talán isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat,
mert aki hamar nyer, hamar veszít.
– Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! – mondta a
fejedelem, – de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a
dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.
Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, bár fájdalmas volt
neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel,
székelyekkel megszállja a várost.
A fejedelem tovább indult:
– Meghivom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik:
olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz s Bethlen Gábor olyan
jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.
Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment
Szebenbe és ő Brassó alá.