Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte
voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami
hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta
s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a
lisztát:
– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban
irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon
fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk…
no, az isten elébb megjobbított…
Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s
mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt
bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is
bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló
s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden
szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben
bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett,
felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy
asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki
szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek
voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…
– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem
kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné
almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs
ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak
harmada s ekkora fordulás…
Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna:
Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…
Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az
emberfajt, csak kutyájával játszott.
Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak
ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt
köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a
föld alól is előteremti a fejedelem számára…
Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a
dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…
De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a
kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran,
de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét
hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta
és sírva fakadt.
– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem
jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s
nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok
vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.
Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást
semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még
rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok
elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort:
ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.
Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette:
Forgács hadai körülvették Szebent.
– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok,
vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…
Napokig fantáziált:
– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…
Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte:
»piszkosnyakú kálomista asszonyok«…
Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága
volt, hányt, szenvedett.
Jött Imreffy s azt mondta:
– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily
mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott
velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.
Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:
– Mi van a székelyekkel?
Most Imreffy hallgatott.
A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi
munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron.
De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra
kényszerítették.
Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben
tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották
a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők
is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett,
maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot,
marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a
munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt
vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még
gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek
hozakodni a fejedelemletevéssel.
– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, –
mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs
senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…
A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.
Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt
mondta:
– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…
Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind
jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői
felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…
– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.
A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az
ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden
bokorban…
– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást
mindenáron vissza kell hozni pártunkra.
Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy
szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…
Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt
a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a
dupla árulást…
– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem
fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…
Hivatta a szebeni tanácsot.
Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.
– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen
viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig
élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután,
kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…
Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy
mindnyájan koldusok.
– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy
minden kegyelmességet visszaveszek.
A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a
várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta
meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig
sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…
A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint
tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s
rendelkezett.
Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.
A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt,
nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a
székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.
Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált:
ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem.
Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint
a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely
össze tudta volna őket fogni.
Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy
ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul
meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol
senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki
azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem
magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal
megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint
ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott
hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a
kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak
s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük
leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől
vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit
igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg
nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.
Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot
mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal
küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög
miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű
módja.
S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács
hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma
ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s
Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s
im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük
megjött s leszállt három hadsereg.
Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait,
mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől
török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát
tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az
oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot
küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is
magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a
gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy
ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány
sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.
Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak
ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli
ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes
felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s
lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.
– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott
a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.
Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak
kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót
elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint
Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?
Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták
egymást.
– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány
rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.
Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg
köröskörül a vár alatt.
Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy
lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.
– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez
dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.
– Mit, felséges uram?
– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…
Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az
országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan
húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a
magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett
elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a
török sem lelt többet legelni valót…
Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor
eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.
– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de
hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép
soha ki nem lehetett tudni az országból.