Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden
éjszakára hozzá kellett behozni.
Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a
kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban
szanaszerte a városon.
– Mit akarnak ezek?
– Menekülők, uram.
– Honnan menekülnek?
– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.
Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek;
úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba
pakolt asszonyok s gyermekek.
– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a
megszedett szőlő.
A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.
– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is
magyarok! – mondta ingerülten.
– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit
akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés,
csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár,
mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra
rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik
a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik,
égetik a népet…
– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske
van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s
ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták
dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék,
lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak
prédálni…
– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.
Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok,
beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a
fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a
gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró
gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró
siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt
lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja
erőtlen testét, de hová…
A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések
látásával.
– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt
kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort
indította ránk…